Rögtön a hetiszakaszunk elején a Tóra látszólag igen komoly kritikát fogalmaz meg Jichák ősatyánkkal kapcsolatban.
Két gyermeke születik: a „mező embere”, a vadászatban jeleskedő Észáv, és a szelíd sátorlakó Jákob. Az anya, Rivká Jákobot szerette, Jichák azonban meglepő módon Észávot. Az indoklás azonban talán még ennél is meglepőbb: „mert a vadhús a szája íze szerint való volt [cájid befiv]” (Mózes 1., 25:28).
De vajon helyes-e azt állítani az egyik ősatyánkról, hogy ennyire evilági megfontolások alapján kedvelte jobban két gyermeke közül az egyiket?
Mindenekelőtt: valahányszor a Tórát tanulmányozzuk, fontos fejben tartanunk, hogy számos nehezen fordítható kifejezést tartalmaz.
Az egyik lehetséges fordítás, melyet talán a legfontosabb magyarázó, Rási is említ, valóban az, Jichák kedvelte azt a vadat, amit Észáv fia hozott neki a mezőről.
Azonban ez Rási számára önmagában nem elég magyarázat. Pontosan ezért hozza a másik olvasatot, mely szerint nem Jichák volt az, aki cájid befiv (szó szerint: vad volt a szájában), hanem Észáv.
„Vadászott a szájával” – vagyis ravaszul becsapta az embereket. Jámbornak és vallásosnak tettette magát, de mindez csak színdarab volt, amivel saját, önös érdekeit szolgálta.
Ha tovább olvassuk a hetiszakaszt, látszólag bizonyítékot találhatunk az első, nehezebben elfogadható magyarázatra:
„Most vedd kérlek eszközeidet: tegzedet és íjadat, menj ki a mezőre, és fogj nekem vadat! És készítsd el azt nekem ízletesen, ahogyan szeretem, hozd el nekem, hogy ehessek, azért, hogy megáldhasson lelkem azelőtt, hogy meghalok.” (27:3-4)
Ez az a bizonyos áldás, amivel Jichák eredetileg Észávot akarta volna megáldani, de Rivká közbenjárásának köszönhetően Jákob volt az, aki végül megkapta. Ebből is azt láthatjuk, hogy Jichák kifejezetten azért hívja Észávot, mert ő az, aki a finom étel által képes arra, hogy Jichák meg akarja őt áldani.
Azonban ha alaposabban megfigyeljük a történet kontextusát is, meglepő részletre lehetünk figyelmesek:
„És Észáv negyven éves volt, amikor elvette feleségül Jehuditot, Beérinek, a hettitának a lányát és Boszmátot, Élonnak, a hettitának a lányát. És lettek Jichák és Rivká lelkének keserűségére.” (26:34-35)
Közvetlenül azelőtt, hogy Jichák Észávot akarja megáldani, Észáv meglehetősen furcsán viselkedik – hogy finoman fogalmazzunk.
Miután az egész előző hetiszakasz szinte másról sem szólt, csak arról, hogy éppen Jichák, az ő szeretve tisztelt apja, hogyan kötött házasságot, és mennyire fontos volt Ábrahámnak az, hogy ki lesz a felesége, feltételezhetnénk, hogy az utódok megértik a leckét.
Ehelyett azonban azt látjuk, hogy Észáv teljesen önhatalmúlag, szüleivel való konzultálás nélkül házasodik, ráadásul éppen azokkal, akiket Ábrahám nagyapja olyan gondosan elkerült. Így éppen ők lesznek azok, akik miatt Jichák és Rivká élete keserűvé válik.
Mit tehetett volna Jichák ebben a helyzetben? Hiszen mégiscsak a fiáról van szó!
Ha válásra kényszerítené, az elmérgesíthetné a helyzetet. Ha pedig hallgat, akkor azzal csak tovább mélyülne a szakadék, ami Észávot elválasztja az ábrahámi örökség szellemiségétől.
Látszólag tökéletes a megoldás: arra kéri, hogy hozzon neki vadat. A szeretet és türelem szavával hívja vissza magához az eltévedt fiút, és ad neki egy fontos micvát: a szülői tisztelet lehetőségét. Ha ezt szépen teljesíti, akkor az a megtérés első lépése lehet, és talán még visszafordítható ez az aggasztó folyamat.
Mindebből jól látható, hogy Jichák Észáv iránti szeretete korántsem merült ki a gasztronómiai szempontokban. Még akkor sem, ha kifelé ezt mutatta – és ezt még a felesége is félreértette. Maga a Tóra tanúskodik róla, hogy az idős és megromlott látású Jichák nagyon is eszénél volt, és a család egészének spirituális fejlődését szem előtt tartotta.
