Potifárné mesterkedései folytán József börtönbe került, ahol megfejtette a rövidesen szabaduló főpohárnok álmát. Ezt kérte tőle:
„De említs meg engem, amikor majd jól megy neked, és cselekedj velem kegyességet. És említs meg a Fáraónak, és hozz ki engem ebből a házból.” (Mózes 1., 40:14)
A főpohárnok azonban elfelejtette Józsefet. És nem is jutott eszébe, egészen addig, amíg magának a Fáraónak nem lett szüksége József álomfejtési képességeire.
Bölcseink azt mondják, hogy ez nemcsak a főpohárnok vétke volt, hanem Józsefé is, mivel túlságosan bízott a főpohárnokban, és nem eléggé az Örökkévalóban (ld. Berésit Rábá 89:3). Ezzel magyarázzák, hogy az eredetileg kiszabott időnél két évvel többet kellett töltenie a börtönben.
Számos magyarázó furcsállja ezt, hiszen a főpohárnok személyében nyilvánvaló lehetőség adódott József számára.
Ha egyáltalán nem is kért volna segítséget, akkor azt kérdezhettük volna, hogy miért nem tesz erőfeszítést [histádlut] a saját szabadulásáért?
A fent idézett mondatból azonban kiderül, hogy ez az igyekezet talán túlmutatott a szükségesen. Ugyanis több olyan fordulatot is tartalmaz, ami nem lett volna elengedhetetlen.
Például: „cselekedj velem kegyességet” – hízelgésnek tűnik. Vagy: „hozz ki engem” – mintha a főpohárnok lenne az, akinek erejében van, hogy kihozza, és nem a Teremtőnek.
És valóban, a börtönben töltött két extra év nem múlt el nyomtalanul. Hiszen amikor végül kiszabadul, és a Fáraó azt kéri tőle, hogy fejtse meg az álmát, immár a helyes irányba mutat:
„Nem nálam – az Örökkévaló fog válaszolni Fáraó békéjéért.” (41:16)
Mindezzel együtt, amikor sor került rá, a főpohárnok maga is elismerte saját felelősségét ez ügyben. A Fáraónak ezt mondta: „Vétkeimet említem ma.” (41:9)
Több magyarázó is kérdezi, hogy miért mondja a vétkeket többes számban?
A legegyszerűbb magyarázat szerint az első vétek maga az, amiért a Fáraó eredetileg őt börtönbe vetette, a második pedig József kérésének elfelejtése (pl. Chizkuni, Báál HáTurim háÁroch, Bechor Sor).
Egészen eredeti, elgondolkodtató magyarázatot mond azonban a Radak:
„Annak ellenére, hogy nem helyes az embernek felemlegetnie a vétkeit a király előtt azután, hogy már megbocsátott neki. Most azonban azt mondta, hogy a király miatt szükséges, hogy megemlítse.”
Magyarázata szerint egyáltalán nem is helyes az, ha az ember rosszat mond magáról. De vajon mit mond minderről a halacha?
Egy híres történet szerint a Choféc Cháim, a helyes beszéd törvényeiről szóló híres könyv szerzője, egyszer a vonaton utazott. Egyik utastársa nem is sejtette, hogy kivel ül szemben, lelkesen mesélte, hogy a Choféc Cháimhoz, a nagy rabbihoz utazik, és micsoda nagyszerű ember.
Erre ő mondta, hogy nem is olyan nagyszerű mint amilyennek tűnik. Az utastárs azonban haragra gerjedt, hogy hogyan mondhat ilyesmit egy nagy rabbiról – és felpofozta.
Amikor végül a városban ismét találkoztak, és az utas megértette, hogy kit is pofozott meg, nagyon szégyellte magát. A rabbi azonban így vigasztalta: ugyan! Egy új törvényt tanultam tőled: magamról sem szabad rosszat mondani!
Valóban, a Choféc Cháim könyvében nem találhatjuk meg külön leírva ezt a törvényt. Az utódok azonban arról számolnak be, hogy a történet valószínűleg soha nem történt meg.
A Talmudban azonban találhatunk erről egy érdekes mondást:
„Mondta Rav Kahana: pimasznak számítom azt, aki a mezőn imádkozik.
És ezt is mondta Rav Kahana: pimasznak számítom azt, aki a vétkeit említi, ahogyan írva van: ’Boldog az az ember, akinek a bűne meg van bocsátva, vétke elfedve.’” (Beráchot 34b, Zsoltárok 32:1 alapján)
Ez a zsoltár hasonló elvet látszik idézni Radak fent említett magyarázatához: miért kell újra felemlegetni azt a bűnt, ami már egyszer meg lett bocsátva?
Igaz ugyan, hogy Dávid király azt is mondta, hogy „bűneim ismerem én, és vétkeim állandóan szemben vannak velem” (51:5), vagyis a régi vétkek sem vesznek a feledés homályába, ez azonban kizárólag fejben, szívben történik, és sosem szóban.
Ugyanezt az elvet a Talmud két további helyen is említi, ahol további részletek derülnek ki arról, hogy mikor helyes az önkéntes bűnvallomás és mikor nem.
A Jomá traktátusban (86b) mindjárt két véleményt is találunk erről.
1.Ráv szerint ha egy vétek már ismert, akkor azt helyes említeni, de ha senki nem tud róla, akkor ne is hirdessük. Rási megmagyarázza a logikát: utóbbi esetben nemcsak a vétkes, hanem az Örökkévaló tisztelete is sérül.
Ez egy alapvető fontosságú elvet tanít mindnyájunk számára:
a Teremtő tisztelete azáltal nő a világban, ha a lehető legszebb a világ maga, annak minden elemével, minden szereplőjével.
Így ha konstruktív célzat nélkül mondunk rosszat embertársainkról [láson hárá], vagy ebből a negatív beszédből rendszert csinálunk, akkor azzal sajnos egyáltalán nem növeljük a Teremtő tiszteletét a világban.
2. Rav Nachman is hasonló logika mentén halad: szerinte az ember és ember közötti bűnök azok, amiket szabad elmondani, az ember és Teremtője közöttit azonban nem. Ennek Rási azt az előnyét is megfogalmazza, hogy a társaság segíthet a megromlott békesség helyreállításában.
A Szotá traktátusban (7b) egy harmadik logikát találunk: ha nem valljuk be, hogy mi voltunk a tettesek, akkor mások válhatnak ezáltal gyanússá.
A Toszfot (Beráchot 34b) újabb logikát tanít: ha az ember elmondja a vétkeit, akkor nem szégyelli. Ha viszont szégyelli, akkor az megbocsátást okoz.
De vajon miért nem mondjuk fordítva? Hiszen számos más világvallás szerint a bűnök kimondása éppen hogy segíti a tisztulás folyamatát (kereszténység, hinduizmus, buddhizmus).
Mi, zsidók is azt gondoljuk, hogy a bűnt meg kell fogalmazni – viszont csak a Teremtő felé, és nem más embernek, vagy akár rabbinak. Rámbám ezt nemcsak hogy a megtérés [tesuvá] egyik alapelemének tekinti, hanem az egész megtérést erre a pontra építi fel (Hilchot Tesuvá 1:1).
Fentebb idéztük Rav Kahanát, aki a bűneit megvalló embert „pimasz”-nak tartja, éppúgy mint azt, aki a mezőn imádkozik. Mi az összefüggés a kettő között? Továbbá: hol van ebben a pimaszság?
A pimaszság ellentéte a szégyenkezés (amit a fent idézett rabbik többször is megfogalmaznak e téma kapcsán). Az, aki tud szégyenkezni, az imáját, csak úgy, mint a bűneit, elrejti a nyilvánosság elől. Az Örökkévalóval megosztja mindkettőt – ezáltal a kapcsolatuk értékesebbé válik.
