Ezen a héten kezdünk el esőt kérni mindennapi imáinkban mi, akik Izrael földjén kívül lakunk.
„Chesván hónap 3-án kérünk esőt. Rábán Gámliel mondja: 7-én, az ünnep utáni 15. napon. […] Chánánjá mondja: és a szétszórattatásban a [téli] időszak 60. napján” (Táánit 10a)
Az itt idézett „téli időszak” az őszi napéjegyenlőség, melynek 60. napja a legtöbb évben –így idén is – december 5-ére esik (kivéve, ha az azt követő év a szoláris naptár szerinti szökőév). Így ez az egyetlen olyan törvényünk, amiben a szoláris naptárat követjük, mivel abban a napéjegyenlőségnek fix dátuma van.
Mivel december 5-e idén péntek, a mi napunk pedig az előző este kezdődik, így az esőkérés első alkalma csütörtök este lesz, az esti [mááriv] imában.
Használjuk ki ezt az alkalmat arra, hogy összegyűjtsük a mindennapi imákkal kapcsolatos leggyakoribb kérdéseket és tévedéseket.
Először is:
mi a teendő, ha valaki elfelejti a megfelelő, esővel kapcsolatos betoldást elmondani?
Az Ámidá két áldásában is szerepel a harmat és eső tematikája. A 2. áldás a Teremtő nagyságáról, erejéről szól. Abban az esőt csak mintegy megemlítjük – ezt nevezzük esőemlítésnek. Ezt még Szukot után azonnal elkezdtük.
A valóságos kérés azonban csak az Ámidá 9. áldásában következik – ez az, amit most kezdünk el. Mindegy hogy melyik áldásban tévesztünk, és az is mindegy hogy télen vagy nyáron – a végeredmény az, hogy ha tévedtünk, a tévedést javítanunk kell (Sulchán Áruch OC 117:3).
Ez a javítás legegyszerűbben akkor lehetséges, ha még nem fejeztük be az áldást, ha nem mondtuk ki a végén az Örökkévaló Nevét („Áldott vagy Te, Örökkévaló…”). Ilyenkor egyszerűen visszamehetünk az elrontott mondathoz és elölről kezdhetjük.
Ha ezt elmulasztottuk, az egész áldást kell újra mondanunk. Ha azonban a 2. áldásban történt a tévesztés, és azt már lezártuk, akkor az egész imát kezdjük mondani elölről, mivel az Ámidá első és utolsó három áldása egyetlen nagy egységnek számít.
Egy másik fontos, kevéssé ismert szabály: a közösségi ima lényege, hogy legalább egy minjen – 10 zsidó férfi – egyszerre mondja a csendes Ámidá imát. Emiatt senkinek sem szabad előbb elkezdenie azt. Nem léphet be az Ámidá mondásába, akkor sem, ha ő már ott tart. Akkor sem, ha lassabban imádkozik, és ezért szeretné hamarabb elkezdeni (OC 90:10).
Mi a teendő, ha emiatt lemarad a Kedusáról? Noha általában nagy fontossága van annak, hogy ezt az imaszakaszt közösen mondjuk, de a lassú imádkozót nem kötelezzük arra, hogy emiatt elmulassza az ima közös kezdését.
Soméá keone – vagyis ha hallgatja, már az is olyannak számít, mintha felelne rá. Ezért elég az, ha megáll egy pillanatra, csendben figyeli a többieket, és amikor befejezték a Kedusát, ő folytatja az imáját ott, ahol abbahagyta.
A csendes Ámidá hangos ismétlésével ideális esetben megvárunk legalább 9 embert, aki ámennel tud felelni az előimádkozó áldásaira (OC 124:4). Az Áruch HáSulchán fontos észrevételt tesz: ha a közösségben sokan vannak, akkor ne a 9 leggyorsabbat várjuk meg! Hanem inkább ilyenkor igyekezzünk legalább a közösség felét megvárni (124:8).
Egyébként is, mivel számos rabbi panaszkodik arra, hogy sok a „sietős imádkozó”, ezért a Misna Berura előírja, hogy az áv bét dint [vallási bíróság fejét] legalább várják meg.
Ez a gyakorlatban – bét din hiányában – a jelenlévő rabbira, Tóratudósra vonatkozik. Tőle elváratik, hogy az imának egyfajta minimum mértéket szabjon, és ne a legsietősebbek diktálják a közösségi ima tempóját.
Az ima szentségét mutató talán egyik legszebb törvényünk: az imádkozóval szemben megtalálható a Sechiná, azaz az isteni Jelenlét. Emiatt nem szabad az Ámidát mondó imádkozó ember előtt áthaladni, sem a 4 ámá (kb. 2 méter) sugarú környezetében leülni (OC 102:1-4).
Reggeli ima közben tefilint [imaszíjat] viselünk karunkon és fejünkön. Amikor elkezdjük felrakni a kezünkre, előtte áldást mondunk, és miután a fejünkön eligazítjuk, akkor újabb áldást mondunk. E kettő között azonban nem szabad megszólalnunk (OC 25:9).
Amikor a kezünkbe fogjuk a fejre való tefilint, nem lógathatjuk le, mivel abban szent szöveg van, és ez tiszteletlenség lenne (OC 40:1). Ezért két kézzel fogva tesszük a fejünkre: jobb kézben a „ház”, amiben a pergamen tekercsek vannak, bal kézben a csomó.
A csomót illesszük a fejünkre, arra a pontra, ahol a koponyánk csontja hátul véget ér, és egy puhább rész kezdődik. Ha a tefilin helyesen van beállítva, akkor ezzel egyidőben a „ház” középre kerül, mégpedig a hajvonal fölé (OC 27:9).
Fontos és gyakori hiba: a tefilin alja nem „lóghat” a hajvonal alá, sem oda, ahol egykor a hajvonal volt!
Miután a fejünkre tettük, rögzítsük a tefilint, azáltal, hogy jobb és bal kezünket végighúzzuk a szíjon, ami a fejünkre illeszkedik. Ezáltal biztosítjuk, hogy nem fog elmozdulni a jól beállított helyéről ima közben.
