Számos haszid közösség a héten ünnepelte a haszidizmus újévét1. Ennek kapcsán időszerű megnéznünk, hogy mit ír a Talmud a haszidizmusról, és hogy mi a köze ennek a mostani hetiszakaszhoz?
1Kiszlév 19-ét, a mezericsi mágid (Dov Ber ben Avraham, 1704-1772) jorcájtját és az első lubavicsi rebbe (Sneur Zalman ben Baruch, 1745-1812) börtönből való szabadulásának évfordulóját. Idén külön érdekesség, hogy Joszéfről is éppen ezen a héten olvassuk a Tórából, hogy hamis vádak alapján börtönbe került.
A Talmud háromféle szellemi nagyság felé mutat utat:
„Az, aki jámbor [haszid] akar lenni, legyen kiemelkedő a Károk [nezikin] témáiban. Rává mondta: az Atyák [ávot]2 témáiban. Mások mondták: az Áldások [beráchot] témáiban.” (Bává Kámá 30a)
2Pirké Ávot, a Misna 63 traktátusa közül az egyetlen, ami nem a halachával [törvényekkel] foglalkozik, hanem etikai elvekkel. Bölcsek neveit sorolja fel, és mindegyiktől olyan tanításokat mond, amik az életben az embert a helyes úton irányítják.
Eszerint haszid az, aki valamilyen területen képes elmélyülni és azt kiemelkedő emberi minőséggé fejleszteni. Nem véletlenül nem tanácsolják Bölcseink azt, hogy mindháromhoz értsünk.
Természetes, hogy minden vallásos zsidó ember kötelessége, hogy ne okozzon károkat, tanulmányozza a Bölcsek szavait, és mondjon áldásokat az ételekre, valamint imádkozzon.
A haszid nem ettől lesz haszid – különlegesen kiemelkedő.
Hanem attól, hogy felismeri saját útját az életben, az egyedülálló erejét és képességét, megtalálja és megérti a helyét, hogy mit vár tőle Teremtője, és felnő a feladatához.
Mi is pontosan ez a háromféle irány és hogyan találjuk meg benne saját magunkat?
A héten Jákob gyászáról olvasunk. Elvesztette legkedvesebb fiát, Józsefet, és Rási kiszámolja: nem kevesebb mint 22 évig gyászolta.
„Nem fogadta el a vigasztalást, mert nem lehet az élőre vigasztalást elfogadni [hiszen József valójában élt], és csak a halottra vonatkozik a [mennyei] rendelet, hogy elfeledtessék a szívből” (Rási, Mózes 1., 37:35)
Ugyanakkor Rási egy félelmetes és egyben igencsak nehezen értelmezhető választ is ad arra, hogy miért éppen 22 évig kellett gyászolnia:
„Ez a 22 év megfelel annak a 22 évnek, amíg Jákob nem tartotta be a szülők tiszteletének parancsolatát.” (Rási, Mózes 1., 37:34)
Való igaz, hogy – amint Rási kiszámolja– Jákob is távol töltötte ezt az időt a szülői háztól. Ő azonban éppen anyja és apja kérésére indult útnak!
Azt kérték tőle, hogy találjon feleséget magának, ezt pedig ő meg is tette. Azt is kérték, hogy addig ne jöjjön vissza, amíg anyja nem üzeni meg neki, hogy testvére, Ézsau haragja már elmúlt, és biztonságban hazatérhet.
Azt látjuk, hogy Jákob pontosan azzal tartotta be szülei kérését, hogy nem volt otthon. Akkor hogyan kaphat ezért büntetést?
Rábénu Bácháje (1255-1340) megválaszolja ezt a kérdést. Észreveszi, hogy Jákob egy ponton mégiscsak változtatott szülei kérésén. Hiszen eredetileg vissza kellett volna térnie akkor, amikor szülei üzennek neki. Ő azonban 7 évre elköteleződött Lábánnál, azért, hogy Ráchelt megkaphassa feleségként.
Igaz ugyan, hogy a házasság is a szülők kérésére történt. Azonban Jákob akár Leát is elvehette volna, és akkor elképzelhető, hogy a 7 év sem szükséges. (Ahogyan korábban megjegyeztük, Lábán szavaiból is úgy tűnik, hogy ő nem akarta a két lányt elcserélni, hanem azt remélte, hogy hét év alatt Lea megházasodik.)
E logika szerint Jákob azzal, hogy 7 évet ígért, megváltoztatta az eredeti, szülői megállapodást, és a büntetés jár neki, függetlenül attól, hogy végül valóban nem kapott üzenetet arról, hogy biztonságban hazatérhet.
E magyarázat nehézsége, hogy a Sulchán Áruch nem ezt írja elő a szülők tisztelete témájában:
„Ha a szülő bele kíván szólni abba, hogy a fia kit vegyen el, akkor nem köteles hallgatni rá.” (Remo JD 240:25)
Így Jákob sem kötelezhető arra, hogy Leát vegye el Ráchel helyett, ha ő Ráchellel érezné jól magát.
Emiatt logikusabbnak tűnik az Ijun Jáákov válasza ugyanerre a kérdésre. Ő Jákob gyászát és József apjától való elszakítottságát két független tényezőnek tartja. A 22 év, ami Jákob „számlájára” írható, csak az utóbbinak volt az okozója, és nem az előbbinek.
Hiszen Jákobról sem gondolták a szülei, hogy meghalt. Mégsem tudták a társaságát élvezni. Ugyanígy, azok a nem pótolható, közösen töltött családi pillanatok, amikről Jákob e 22 év alatt lemaradt, önmagukban is veszteséget jelentenek, a gyásztól függetlenül.
De hogyan kapcsolódik mindez a Talmud háromféle haszidjához?
Amikor a Talmud kiszámolja Jákob távol töltött 22 évét, észreveszi, hogy az a 14 év, amit Tóratanulással töltött Éver tanházában (ld. Rási, Mózes 1., 28:11), nem számított bele ebbe az időbe.
Ebből vonja le a következtetést: „a Tóra tanulása nagyobb a szülői tiszteletnél”. Ugyanebben a témában két másik rabbi véleménye: az egyik szerint a Tóra tanulása az életmentésnél nagyobb, a másik szerint pedig a Szentély építésénél (ld. Megilá 16b-17a).
Ez a három vélemény megfeleltethető a korábban említett háromféle „haszid”-nak:
1. Az, aki a nezikin [károk] törvényeiben mélyül el, a Tóratanulást az életmentéssel emlegeti együtt. Egy ilyen ember ugyanis a károkra, sérülésekre, problémákra érzékeny, és ezeket szeretné megelőzni, vagy másokat megmenteni azoktól.
2. Aki a beráchot [áldások] törvényeiben, az a rituális szentség felé törekszik, így ő a Tóratanulást a Szentély építésével tartja egyenértékűnek (vagy még nagyobbnak).
3. Aki számára pedig az ávot [atyák tanításai] a lényeg, annak természetesen a Tóra tanulása is a szülői tisztelettel mérhető össze. Ő az elődökre néz fel, az ő útjaikból tanul, épül – és megtalálja a folytatást.
Mindez talán segíthet minket is abban, hogy megtaláljuk saját utunkat a Tórában. A három traktátus mellett immár három egészen konkrét példa, cselekedet is van arra, hogy mi az a dimenzió, amiben leginkább meg tudjuk találni magunkat és szellemi értelemben is kiteljesedni.
