Amikor a testvérek szomorú hírt hoztak Józsefről, a szeretett fiúról apjuknak, Jákob nem hagyta magát megvigasztalni:
„És felkeltek minden fiai és lányai hogy megvigasztalják, de ő megtagadta a vigasztalást.” (Mózes 1., 37:35)
Bölcseink szerint azért nem, mert József a valóságban nem halt meg. Ugyanis csak a halottra érvényes az az égi „végzés”, hogy 12 hónap után elfelejtődjön az ember szívéből. József azonban élő volt Jákob szívében, és ebből érezhette azt, hogy valójában él (ld. Rási ott, Berésit Rábá 84:20 alapján).
Ez a paradoxon ma is ismert, és sajnos időről időre aktuális: nehezebb feldolgozni annak a veszteségét, aki talán él, mint annak, aki egészen biztosan meghalt („ambiguous loss”). A közelmúltban pontosan ez volt az a trauma, amivel a túszok hozzátartozóinak kellett megküzdeniük.
Ennek fényében meglepő lehet, hogy a mostani hetiszakaszban, amikor végre valóban kiderül, hogy Jákob megérzése helyes volt, és József valóban él, Jákob mégis nehezen fogadja el ezt az információt:
„És elmondták neki: József még él! És hogy ő uralkodik egész Egyiptomban. De megdermedt a szíve, mert nem hitt nekik.” (45:26)
Bölcseink elárulják, hogy egy titkos jel volt az, ami végül megnyitotta Jákob szívét:
„És meglátta a szekereket [ágálot] – jelet adott nekik át, hogy mivel foglalkoztak, amikor elvált tőle: az eglá árufá [törött nyakú borjú] törvényével” (Rási, 45:27, ld. Mózes 5., 21:1-9)
A héber szekér [ágálá] szó valóban hasonlít a borjú [eglá] szóra.
De vajon van-e a kettő között mélyebb, koncepcionális összefüggés?
Kulcsfontosságú felismerést találhatunk a Báál HáTurim – sokszor játékos – Tóramagyarázatában:
„Chevronig kísérte, és utána [József] azt mondta neki: Apám, térj vissza! [Jákob] Azt mondta neki: úgy áll: ’a kezünk nem ontotta ezt a vért’ – hogy nem küldtük el anélkül, hogy elkísértük volna. És ezzel váltak el egymástól, és ez lett az emlékeztető, ahogyan áll: ’És látta [Jákob] a szekereket, amiket József küldött.
Ez az, amit [Bölcseink] mondanak: ne váljon el az ember a barátjától mással, csakis a Tóra szavai által, és ezáltal emlékezni fog rá.” (37:14, Mózes 5., 21:7, Szotá 45b, Beráchot 31a alapján)
Érdekes, hogy a Báál HáTurim egy kicsit módosít a Talmud tanításán. A Talmud ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy az összekötő tanítás halacha peszuka, vagyis lezárt, eldöntött törvény legyen, olyan konkrét tennivaló, ami praktikus és nincsen benne vita. Nem jó tehát akármilyen Tóramagyarázat. Jákob ezt is tette: akitől elbúcsúzunk, kísérjük el útjára néhány lépésig.
Ez a tanítás számos észrevétel szálát fűzi össze.
Az első kérdése az, amit fent idéztünk Bölcseinktől: hogyhogy éppen az eglá árufá törvényét tanulták utoljára együtt? Miért éppen azt, mit tanultak belőle?
A Báál HáTurim kipótolja ezt a hézagot, és azt mondja: pontosan amiatt, mert Jákob aggódott József és a testvérek rendezetlen viszonya miatt. Az eglá árufá törvénye olyan emberről szól, akinek holttestét két város között, lakatlan területen találják meg, és nem tudják, hogy mi történt vele.
Jákob a tanítása által arra utalt, hogy számára József nem olyan „magára hagyott vendég”, amilyen az eglá árufá történetében szerepel. Ott ugyanis a város véneinek „meg kell mosnia a kezét”, szimbolikusan, azaz bebizonyítani, hogy ők valóban ártatlanok az ismeretlen halálában.
Ehhez pedig kötelesek elkísérni. A Báál HáTurim magyarázata szerint József maga az, aki tanúskodik arról, hogy Jákob e kötelezettségének eleget tett.
A másik nagy újdonsága a Báál HáTurimnak az, ahogyan Jákob emlékezetét a barátok elválásáról szóló talmudi tanításhoz kapcsolja.
Rási magyarázatából fentebb megtanultuk: a gyászév letelte után az elhunyt elfelejtődik az ember szívéből, hogy ne eméssze magát rajta örökre. Jákobra azonban ez nem volt érvényes.
Nem tudhatta, hogy ennek az az oka, hogy József még él. Hiszen az is lehet, hogy a közösen tanult törvény különleges ereje volt az, ami miatt Jákob még 22 évvel József eltűnése után is emlékezett rá – és ezért nem tudott megvigasztalódni.
Mi a kapcsolat az eglá [borjú] és ágálá [szekér] között?
Nem lehet véletlen, hogy éppen egy borjúnak kell eltörni a nyakát, hogy engesztelést hozzon a holttestért. A borjú ugyanis még nem érett állat. A természet rendje az lenne, hogy felnőjön. Ehelyett az élete kettétörik – időben és fizikailag egyaránt.
Ugyanez történt azzal a holttesttel, akit a lakatlan helyen találtak. Valamiért azt érezzük, hogy „filmszakadás” történt: kettétört egy élet, aminek folytatódnia kellett volna.
Ez azonban filozófiailag egy igen problémás gondolat: vajon lehetséges, hogy a Teremtő irányítja a világot, az Ő rendelése és felügyele alatt történik minden, és valami nem úgy történik, ahogyan Ő akarja?
Elviekben mondhatnánk, hogy szabad akaratot ad az embernek, és ezzel a rosszat is választhatja. De vajon ez elmehet odáig, hogy egy másik ember élete vagy halála is múljon rajta? A kérdés nem egyszerű – Izrael bölcsei és a világ népeinek a filozófusai egyaránt megosztottak a témában.
Az eglá árufá – törött nyakú borjú szimbóluma nem válaszolja meg ezt a mély kérdést, de érzékenyebbé teszi az embert a témára. Akárcsak az ellenpólusa, a szekér [ágálá], melynek pontosan az a feladata, hogy a dolgokat továbbítsa, egyik helyről a másikig.
Egy további héber szó gyökbetűi is ugyanezek, mely hasonló koncepciót jelképez: igul, azaz kör – az állandó körforgás szimbóluma.
Hasonlóan magyarázhatjuk meg azt is, hogy éppen a kíséret az, ami a védelmet okozza a magányos vándor számára. Ezt tanította Jákob Józsefnek mielőtt elváltak egymástól: a kíséret szimbolikusan megakadályozza azt, hogy az útja megtörjön, így egyfajta folytonosságot indít el.
