A szétszórattatásban élő zsidó nép chanukai ünneplése során rendre felmerül a kérdés:
Mi volt előbb? Chanuka vagy karácsony? Elképzelhető esetleg, hogy egyik ünnep épült a másikból?
A válasz látszólag egyszerű: a makkabeus felkelés, melynek sikeréről ilyenkor megemlékezünk, i. e. 167-ben kezdődött, jóval előbb tehát, mint a kereszténység megalakulása. Továbbá magában az Újszövetségben is található egy nyilvánvaló említése Chanuka ünnepének (János 10:22).
Amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy mindkét ünnepkör közös központi motívuma: a fény.
Chanuka esetében ez a kapcsolat teljesen nyilvánvaló, hiszen az olajcsoda éppen a Szentély fényeivel történt. Karácsony esetében azonban a fény első írásos említése lényegében a karácsonyfa megjelenésével esik egybe (16. század).
Ráadásul karácsony dátuma nem is szerepel egyáltalán az Újszövetségben, az időpont keresztény teológusok által is vitatott. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy az időzítés egy korábbi, pogány ünneppel szemben alakult ki.
Mindennek fényében igencsak meglepő lehet, hogy éppen a Talmud beszéli el a karácsony „őstörténetét”, mely szerint az eredeti ünnep minden más ünnepet megelőzött.
„Tanították mestereink: amikor látta az első ember, hogy a napok egyre rövidülnek, azt mondta: ’jaj nekem! Azért, amiért vétkeztem, elsötétül a világ, és visszatér az őskáoszba! Ez az a halál, amit büntetésként kapok.’ És nyolc napig böjtben ült.
Amikor eljött a téli napforduló, és látta, hogy a napok hosszabbodnak, azt mondta: ’a világ rendje ez.’ Nyolc napos ünnepet rendezett. Ő a Teremtő kedvéért szentelte, de ők [az utódai] bálványimádássá tették.” (Ávodá Zárá 8a)
Ez az elsőre kissé meseszerűnek tűnő történet számos dolgot megmagyaráz. Először is: a zsidó hagyomány szerint a Teremtés az ősz kezdetén, Tisri hónapban történt. Így Ádám valóban azt láthatta, hogy a napok rövidülnek!
Azt is megmagyarázza, hogy miért volt egy ősi, pogány ünnep éppen a téli napforduló (december 21-e) időszakában. És azt is, hogy amikor a Tóra azt írja: „azon a napon, amikor eszel [a fáról], meghalsz” (Mózes 1., 2:17) – mire is vonatkozott ez? Ádám értelmezésében a rövidülő napokra.
Az viszont nem derül ki, hogy az eredetileg jó szándékkal bevezetett ünnep hogyan formálódott bálványimádássá. Erről Rámbám számol be részletesen: eredetileg mindenki tudott arról, hogy egy Isten van, aki mindent teremtett.
A korai nemzedékek viszont azt gondolták, hogy helyes a Teremtő nagyszerű műveit is dicsérni, például a csillagokat, égitesteket, hiszen ezáltal magát a Teremtőt dicsérik. Végül azonban a későbbi nemzedékek már elfelejtették ezt az alapvetést, és csak a bálványok tisztelete maradt meg (Hilchot Ávodá Zárá 1:1).
Felmerül a kérdés: ha Ádám szándéka valóban ennyire jó és tiszta volt, akkor hogyan kezdődött a baj? Hogyan lett ebből a valóban csodálatos ünnepből utálatos és kegyetlen pogány szertartás (Szaturnália)?
Azt gondolom, hogy a válasz erre a kérdésre is megtalálható a fent idézett talmudi elbeszélésben. Amikor az ember látta, hogy a napok ismét hosszabbodnak, azt mondta: ’a világ rendje ez’. Igaz, hogy végül ünnepet rendezett, de ez az ünnep nem abból indult ki, hogy a Teremtőnek tartozunk hálával azért, amiért Ő irgalmas hozzánk.
Ha azt mondta volna: „hála a Teremtőnek, a világ mégis megmenekül! Én vétkeztem, de az Örökkévaló szeret minket, ezért mi is Őt fogjuk tisztelni!” – feltehetőleg egészen másként alakult volna minden.
Mindez igaz annak ellenére, hogy a valóságban Ádám nem tévedett. Amikor azt mondta, hogy „a világ rendje ez”, akkor valóban a természeti törvényszerűségekre utalt, melyeken keresztül a Teremtő működteti a világot, a teremtés rendjét.
Ha viszont a hangsúlyt a hálára és a kegyelemre helyezte volna, akkor sem tévedett volna. Csupán más perspektívából szemlélte volna a világot. Abból a perspektívából, ami hosszútávon visszavezet a Teremtő szolgálatához. Rajtunk a sor, hogy kijavítsuk a hibáját, és megtanuljuk a világot ezen a megértésen keresztül szemlélni.
