Míg az előző hetiszakasz az egyiptomi rabszolgaság leírására fókuszált, ez a hét már a megváltásról szól. Megkezdődnek a csodák: a tíz csapásból hetet olvasunk ezen a héten.
Mielőtt azonban még az első csapás megtörténne, beleütközünk a Tóra talán egyik legfurcsább szakaszába.
Ismét a tizenkét törzs leszármazottainak leírását olvassuk, ami már önmagában is meglepő. A leírás azonban váratlanul megszakad, Mózes és Áron említésekor:
„Ezek a fejei az atyák házainak. Reuvén, Izrael elsőszülöttjének fiai: Chánoch és Fálu, Checron és Kármi – ezek Reuvén családjai. […]
Ezek a léviták atyáinak fejei, családjaik szerint. Ő Áron és Mózes, akiknek mondta az Örökkévaló nekik: hozzátok ki Izrael fiait Egyiptomból, seregeik szerint.” (Mózes 2., 6:14-24)
Noha a Tórában több ehhez hasonló, felsorolásos családfát is találhatunk, de egyik sem szakad félbe a közepén ennyire váratlanul.
Ráadásul ebben az esetben a felsorolás nem is különösebben indokolt, hiszen nem sokkal korábban, az Egyiptomba való bevonulás alkalmával megtaláljuk ugyanennek a csaknem hiánytalan változatát is (ld. Mózes 1., 46:8-27).
Ez a felsorolás még az előző könyvben történt. A második könyv pedig szintén hasonló felsorolással kezdődik:
„Ezek a nevei Izrael fiainak, akik jöttek Egyiptomba Jákobbal, minden ember a házával jött: Reuvén, Simon, Lévi és Jehuda. Jiszáchár, Zevulun és Binjámin. Dán és Náftáli, Gád és Áser.
És volt minden lélek, akik Jákobtól származtak, hetven lélek. És József Egyiptomban volt. És meghalt József, és minden testvére, és az az egész nemzedék.” (Mózes 2., 1:1-6)
Ez a szakasz adja a hagyományos címét Mózes 2. könyvének is: Smot, azaz nevek.
Felmerülhet, hogy a hagyományos cím mindig a szöveg első jelentős szavából keletkezik, így abból semmilyen messzemenő következtetést nem tudunk levonni. A helyzet azonban ennél összetettebb, ugyanis ha végighaladunk a könyvek nevein, igenis gyakran találunk valós kapcsolatokat cím és tartalom között.
Például az első könyv neve Berésit [Kezdetben], és valóban a kezdetekkel, az alapokkal foglalkozik. Vagy az utolsó könyv Devárim [Beszédek], és valóban Mózes beszéde tölti ki a szöveg túlnyomó részét.
Ami a tartalmat illeti, Rámbán (Nachmanidész) igen találó nevet ad ennek a könyvnek:
Széfer HáGálut veháGeulá, azaz a száműzetés és megváltás könyve.
Ez már csak azért is jelentős, mert az Egyiptomból való kivonulást követően a pusztai Szentély építése szintén ebben a könyvben szerepel.
Ez a perspektíva segít választ adni a fenti kérdésekre is. A könyv elején, amikor Izrael fiai Egyiptomba kerülnek, még vannak neveik. De csak az első nemzedéknek, akiket a Fáraó még nem taszított rabszolgasorba.
Innentől kezdve azonban leginkább névtelen szereplőket találunk. Mózes szülei maguk is név nélkül szerepelnek először:
„És ment egy ember Lévi házából, és elvette Lévi lányát.” (2:1)
Mózes maga ugyan kap nevet, de elképzelhető, hogy csak azért, mert a Fáraó (szintén névtelen!) lánya saját gyermekeként neveli fel.
Ugyanitt Mózes nővére, Mirjám is megjelenik, ahogyan vigyázza az újszülöttet, szintén név nélkül (2:4). Amikor Mózes később felnő, és kimegy, hogy megnézze a rabszolgasorban tengődő népét, ott is minden szereplő név nélkül szerepel.
Az égő csipkebokornál Mózes tiltakozik: nem akarja elfogadni, hogy az Örökkévaló őt választotta küldöttnek, aki majd kiviszi Izrael népét Egyiptomból. A hagyomány szerint arra hivatkozik, hogy idősebb testvére, Áron több érdemmel bír – a neve azonban a Tórában leírva nem szerepel ezen a ponton (4:13, ld. Rási).
Ez a névtelenség ér véget a fentebb említett felsorolásnál.
Rámbán névadásának fényében érthető, hiszen éppen ezen a ponton kezdődik el a szabadság. A rabszolgaként használt nép nevei nem fontosak. Feltehetően az egyiptomiak is így akarták éreztetni velük, hogy nincsen jelentőségük.
Amikor az Örökkévaló végül elküldi Mózest, hogy tegye Izrael fiait ismét szabad emberekké, akkor végre visszakapják a neveiket, és ezzel együtt múltjukat, családi emlékezetüket is. Ez a szabadulás Mózessel és Áronnal kezdődik.
Ez lehet a magyarázat arra, hogy miért áll meg náluk a családfa felsorolása. Ezzel egy időben pedig a nép a Teremtő Nevét is meg akarja ismerni, amint arról a múlt héten olvashattunk (3:13-15).
Mindez azért van így, mert a név szimbolizálja az ember személyiségének a lényegét. Valójában az emberi természet mély, összetett és szavakkal leírhatatlan. Azáltal azonban, hogy nevén nevezzük az embert, jelentőséget tulajdonítunk neki.
Ezért a szabadság történetének elbeszélése azzal kezdődik, hogy a nevek ismét kimondhatóvá válnak.
