Miután a múlt héten befejeztük Mózes első könyvét és elbúcsúztunk Józseftől, ezen a héten mégis újabb dolgot tudunk meg róla. Amikor a Tóra ismét felsorolja a testvéreket, külön kiemeli:
„József pedig Egyiptomban volt.” (Mózes 2., 1:5)
Rási felteszi a nyilvánvaló kérdést: vajon eddig ezt nem tudtuk? Azt a választ adja, hogy nemcsak a tartózkodási helyét ismerjük meg, hanem azt is, hogy József Egyiptomban is József tudott maradni.
A környezet és az élethelyzet megváltozása nem okozta a személyisége megváltozását.
„Ezáltal tudatja velünk József jóságát [cidkáto]: ő volt az a József, aki apjának nyáját legeltette, ő volt az a József, aki Egyiptomban volt – királlyá lett, és megmaradt jóságában.” (Rási)
Ezek szerint tehát lehetséges a csoda. Annak ellenére, hogy hétköznapi tapasztalataink inkább az ellenkezőjét bizonyítják: minél magasabbra kerül az ember, annál inkább elveszíti egyszerűségét, kapcsolatait, őszinteségét, és a pozíció eluralkodik a személyiségén.
József dicsérete ezzel szemben az volt, hogy képes volt arra, hogy ellenálljon ennek a mély, természeti törvénynek.
Mégis, van Rási magyarázatában valami igazán meglepő. Miért említi azt, hogy József apjának a nyáját legeltette? Való igaz, hogy a későbbi előkelő pozíciójához képest csak egy egyszerű pásztor volt. De vajon valóban ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy milyen szerény volt képes maradni?
Ha visszamegyünk néhány hetet az időben, felidézhetjük, hogy a nyájat pásztoroló Józsefről egyáltalán nem pozitív színben emlékezik meg, sem a Tóra, sem a Talmud bölcsei. Éppen ellenkezőleg: súlyos kritikával illetik, amiért a testvéreiről rossz híreket visz apjának (ld. Mózes 1., 37:2, Rási).
Ami az igazán megdöbbentő Rási magyarázatában, az akkor derül ki, ha megnézzük a midrást, ahonnan Rási ezt a magyarázatot meríti. Abban ugyanis egyáltalán nem áll ez a jámbor pásztor múlt:
„Annak ellenére, hogy József kiérdemelte a királyságot, nem lett gőgös a testvérei vagy atyja háza felett. Ahogyan kicsi volt a saját szemében kezdetben, amikor rabszolga volt Egyiptomban, ugyanúgy kicsi volt a saját szemeiben akkor, amikor király volt.” (Smot Rábá 1:7)
A midrás szövege egyszerűen érthető, nem szerepel benne a Rási kapcsán megfogalmazódott kérdés. Ebből láthatjuk, hogy ez Rási saját, újszerű értelmezése. De vajon mit jelent?
Rási József jóságára [cidkáto] helyezi a hangsúlyt, nem pedig a szerénységére. Mondhatjuk, hogy
ez volt az, amiben József kiemelkedő tudott lenni: rálátott a testvérekre, akárcsak egy vezető.
Akkor és ott ez negatív volt. József azonban mégis képes volt ezt a jellegét megőrizni. Pedig emiatt vált rabszolgává – nem lett volna csoda, ha feladja nagyratörő ambícióit.
És valóban, évekkel később pontosan erre a képességére volt szükség. Az egyiptomi éhínségben éppen egy ilyen erőskezű, mindenek felett átlátó irányító-vezetőre volt szükség.
Józseftől tehát nemcsak annyit tanulhatunk, hogy magas pozícióban is megőrizte a szerénységét, valamint nem mondott le az álmairól. Hanem valami sokkal mélyebbet: saját lényegéhez ragaszkodott, ahhoz az esszenciához, amit a Teremtőtől kapott. Akkor is, amikor ez nagyon nehéz volt, és minden körülmény ellene szólt.
A klasszikus zsidó filozófiai mű, a Chovot HáLevávot (Bahya ibn Pakuda, 1050-1120) is azt tanítja, hogy végső soron nem a külső elismerésnek vagy feddésnek kell befolyásolnia a személyiségünket, hanem a belső iránytűnek:
„Már mondták egy jámbor emberről, hogy így mondta a barátjának: elérted az egynelőséget? Miféle egyenlőséget? Egyenlővé lett a szemedben a dicséret és a szidás? Nem. Akkor még nem érkeztél meg. Igyekezz, hátha eléred ezt a szintet, mert ez a legmagasabb a jámborság lépcsőjén és a legkívánatosabb cél.” (Jichud Hámáásze 5:12)
