Mózes és Áron azt kapják feladatul, hogy ők parancsolják meg a Fáraónak, hogy engedje el Izrael fiait.
Ebben az az igazán különleges, hogy normális körülmények között fordított a helyzet: a Fáraó a király, így ő parancsolhat alattvalóinak. Amikor azonban az alattvaló parancsol a királynak, akkor az alattvalóban (Mózesben és Áronban) felmerülhet, hogy keményen beszéljen a Fáraóval.
Erre írja Rási, hogy az Örökkévaló külön kérte tőlük:
„És beszélt az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz, és parancsolt nekik Izrael fiai, és Fáraó, Egyiptom királya ügyében.” (Mózes 2., 6:13)
„Megparancsolta neki, hogy a szavaiban adjon neki [a Fáraónak] tiszteletet.” (Rási)
Ebből azt tanuljuk, hogy kötelesek vagyunk a királyt tisztelni, még akkor is, ha gonosz. Hiszen Fáraó gonosz király volt, és az Örökkévaló azt parancsolta, hogy tisztelettel beszéljen vele.
A mindennapi törvényeinkben, a halachában is megtalálhatjuk ennek megfelelőjét:
„Izrael királyaira ezt [az áldást] mondjuk: ’Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki adott a tiszteletéből azoknak, akik Őt félik.’
És a világ népeinek királyaira: ’Áldott, aki adott a tiszteletéből húsnak és vérnek.’”
(Sulchán Áruch OC 224:8)
Napjainkban királyok nincsenek. Mégis, jelentős az eltérés a világ népeinek uralkodói között.
Tipikusan egy demokratikusan működő államban él a fékek és ellensúlyok rendszere, így az első számú vezető hatalma is kevesebb. Viszont egy diktatúrában a vezetőnek jogában áll bármit megtenni, amit akar. Ez jobban hasonlít az ókori király fogalmához.
Ebből adódik az a paradox helyzet, hogy ha a gyakorlatban lehetőségünk nyílik rá, akkor valószínű, hogy éppen egy kevésbé jóindulatú uralkodóra kellene ezt az áldást elmondanunk.
Ezt a benyomásunkat erősíti meg a Misna Berura is, ami törvényként rögzíti a Rádváz (Dávid ben Zimra, 1479-1573, Spanyolország) híres döntését a témában. Őt arról kérdezték, hogy vajon csak királyra érvényes ez az áldás vagy például helytartóra is.
Azt felelte, hogy ha nincsen az erejében egyedül halálos ítéletet hozni, akkor nem mondjuk el ezt az áldást (Misna Berura 224:12, Sut HáRádváz 296).
Még pontosabban: az áldást elmondhatjuk, de a lényegi részét kivesszük. Ez a sém umálchut [szó szerint: Név és Királyság], azaz a szokásos áldás formula helyett („Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki…”) rövidítve mondjuk: „Áldott, aki…”
Érdekesség, hogy ha közelebbről megnézzük a Sulchán Áruch fenti döntését, pontosan ezt láthatjuk: a világ népei királyainál nem szerepel a teljes formula, csak Izrael királyainál.
A talmudi Bölcsek különleges jelentőséget tulajdonítottak ennek az áldásnak:
„Mondta Rabbi Jochánán: mindig igyekezzen az ember futni Izrael királyai után. És nemcsak utánuk, hanem a világ népeinek királyai után is, mert ha kiérdemli, láthatja a különbséget Izrael királyai és a világ népeinek királyai után.” (Beráchot 58a)
Mindezzel együtt, napjaink rabbinikus autoritásai gyakran találnak okot arra, hogy ha valóban egy véreskezű diktátort áldhatnánk meg ezzel az áldással, akkor inkább ne éljünk a lehetőséggel.
Egy elterjedt magyarázat erre az, ha a diktátor a hatalmat nemtelen eszközökkel ragadta magához, és nem a nép vagy az Örökkévaló akaratából uralkodik (ld. Chásuké Chemed Ketubot 52b „Ben Necer”).
