A híres ókori görög filozófus, Arisztotelész iskolája, a peripatetikusok híresek voltak arról, hogy mesterük séta közben tanította őket. Régóta foglalkoztat, hogy a Tórában vajon találunk hasonló koncepciót?
Talán a legelső ilyen alkalom a mostani hetiszakaszban található:
„És Mózes pásztorolta apósának, Jitrónak, Midján papjának a nyáját a pusztában.” (Mózes 2., 3:1)
Mózes, akárcsak később Dávid király, eredetileg pásztor volt. Ez a foglalkozás különlegesen alkalmas arra, hogy az ember elmélyüljön az egyedüllét nyugalmában [hitbodedut], közel kerülhessen a Teremtőhöz imában és megértésben egyaránt.
Ezt a népszerű gondolatot érdekes módon a midrásban nem találjuk meg, viszont ír róla például a Kli Jákár (Slomo Efráim Luntschitz, 1550-1619) Mózes 1., 4:3, Mózes 2., 3:1-hez írt magyarázataiban.
Arról viszont igenis ír a midrás, hogy Mózes és Dávid a pásztorolás által lettek próbára téve, amikor nem legeltették a nyájukat más mezején. Egy fontos alapelvet is tanít ennek kapcsán: „nem ad a Teremtő nagyságot az embernek addig, amíg próbára nem teszi egy kis dologban” (Smot Rábá 2:3).
Ez a kis dolog pedig a pásztorolás volt. Mózes ezen a téren pedig bizonyított, azáltal is, hogy az egyedül kószáló, szomjazó bárányt türelemmel megitatta, visszavezette a nyájához.
A Talmud számos más ponton is említi azt a jutalmat, amit kifejezetten a séta miatt kapunk. Kétféle héber kifejezést is használ rá: a szchár hálichá [a járás jutalma] és a szchár pesziot [a lépések jutalma].
De vajon mi a különbség közöttük?
Példa az első típusra a Pirké Ávot tanítása:
„Négyféle csoportja van a tanház látogatóinak. Aki megy, de nem csinálja: a járás jutalma [szchár hálichá] van a kezében.” (Ávot 5:14)
Igen hasonlót találunk a Beráchot traktátusban is, ahol hétféle jutalomról számolnak be a rabbik. Ezek közül az első:
„Rabbi Zérá mondta: a [tórai] előadás jutalma: a futás.” (Beráchot 6b)
Rási magyarázata szerint:
„Leginkább azért kapnak jutalmat a teremtmények, ha futva jönnek a tanítást hallgatni a bölcs szájából. Ugyanis a legtöbb ember nem érti annyira, hogy a tanítótól hallottakat összeállítsa, és hosszabb idő elteltével is vissza tudja idézni [amiért tanulási jutalmat is kapna].”
Ebben a két esetben az a közös, hogy aki jön, az mindig jó szándékkal jön, de a végeredményhez, a tökéletes megértéshez nem jut végül el. Így ő magáért a haladásért kap jutalmat. Nem gondoljuk azt, hogy semmit sem értett volna meg a tanításból. Ameddig eljutott, azt értékeljük. Ez a halicha, azaz haladás fogalma.
Ezzel szemben más talmudi helyeken a lépések jutalmáról [szchár pesziot] beszélünk. Ezek a lépések valójában nem visznek minket minőségi értelemben előrébb:
„Egy özvegynek volt egy zsinagóga a környékén. Mindennap eljött imádkozni Rabbi Jochánán zsinagógájába. Mondta neki: leányom, a te környékeden nincsen zsinagóga? Felelt neki: Rabbi, és vajon a lépésekért nem kapok jutalmat?” (Szotá 22a)
Később azt látjuk, hogy Rabbi Jochánán pontosan ezen a témán vitatkozik Rávval. Feltételezhetjük – és Rási fel is tételezi –, hogy ettől az özvegytől tanulta a saját álláspontját ez ügyben:
„Így mondta Ráv: ’Áldott vagy a városban’ – hogy legyen a házad közel a zsinagógához […]
De Rabbi Jochánán nem így mondta, hanem: legyen a mellékhelyiség közel az asztalodhoz – de ne a zsinagóga. És Rabbi Jochánán a logikája szerint mondta: a lépéseknek is van jutalma.” (Bává Meciá 107a, Mózes 5., 28:3 alapján)
Ráv szerint tehát minél közelebb van a zsinagóga otthonunkhoz, annál jobb – Rabbi Jochánán szerint pedig éppen fordítva. Ha ők ketten vitatkoznak egymással, akkor a halachát Rabbi Jochánán szerint szoktuk dönteni (ld. Bécá 4b).
És valóban, több könyvben is megtaláljuk ezt a jó tanácsot, hogy ha két zsinagóga közül választhatunk, akkor inkább részesítsük előnyben a távolabbit (ld. Mágén Ávráhám 90:22, Misna Berura 90:37).
Amikor tehát a Talmud a járás jutalmáról [szchár hálichá] beszél, akkor az a járás előrehaladást jelent, melynek során egyről a kettőre jutunk.
Nemcsak egyszerűen jutalmat kapunk, hanem mi magunk is többek leszünk.
Ezzel szemben a lépések jutalma [szchár pesziot] valóban azt jelenti, hogy magukért a lépésekért kapjuk a jutalmat, nem pedig a lépéseink végeredményéért. Hiszen ezek a lépések éppúgy egy zsinagógába vezetnek, mintha kevesebb lépéssel egy közelebbi zsinagógába jutnánk el.
A gyakorlatban azonban azt látjuk, hogy a legtöbb vallásos ember azon igyekszik, hogy a zsinagógához minél közelebb költözzön. Mintha mégiscsak Ráv döntését követnénk, és nem Rabbi Jochánánét?
A későbbi rabbik leírják, hogy miközben a lépések jutalma valóban nagyszerű dolog, de számos más szempont is befolyásolhatja a zsinagóga választását (pl. több emberrel nagyobb micva imádkozni, több ideje jut a Tóratanulásra, a munkára, stb.), és ezek felülírhatják a távolság szempontját (ld. Becél HáChochmá 4:19).
Azt is hozzátehetjük mindehhez, hogy a közösségi imádkozás formális kötelezettségét nem állapították meg Bölcseink azok számára, akik több mint 1 kilométer távolságra vannak a legközelebbi zsinagógától (ld. Sulchán Áruch OC 90:16, Misna Berura 90:52).
Ezt figyelembe véve jobban érthető, hogy amikor arról beszélünk, hogy két zsinagóga közül a távolabbit helyes választanunk, akkor még a távolabbi sincs annyira távol, mint modern nagyvárosaink tipikus távolságai.
Azt is mondhatjuk, hogy a talmudi szchár hálichá [járás jutalma] fogalom az, ami közelebb áll a görögök peripatetikus iskolájához. Ott a járás haladást, épülést eredményez.
Ezzel szemben a szchár pesziot [lépések jutalma] nem új célhoz visz minket, hanem nevel és épít, apró, következetes lépésekkel a jóra szoktatva, a lustaság kísértése ellen megküzdve.
