Hamarosan itt a Purim, mi pedig az év ezen időszakában a Tórából mindig a pusztai Szentély építéséről olvasunk. Vajon mi a kapcsolat közöttük?
A válasz kiderül a Talmud egyik talán legérdekesebb tanításából, ami egyben három „kollektív” micváról is tanít – olyasmiről, amit gyakorlatilag senki nem tud egyedül elvégezni, hanem az egész nép számára kapott, közös parancsolat:
„Így mondta Rabbi Jehuda: három micvát kapott Izrael amikor belép a Földre:
1. Állítsanak maguknak királyt,
2. Pusztítsák el Ámálék magvát, és
3. Építsék fel a válaszott Házat [Szentélyt].”
(Szanhedrin 20b, ld. még Rámbám Királyok 1:1)
A Szentéllyel kapcsolatos micva az aktuális tórai olvasmányokat idézi fel bennünk, az Ámálékkal kapcsolatos micva pedig Purimhoz kapcsolódik.
Hámán ugyanis, aki Purim napjaiban a zsidó nép elleni gonosz végzést hozta, a hagyomány szerint maga is Ámálék leszármazottja (ld. Megilá 13a). Ezért a Purim előtti utolsó szombat mindig a Sábát Záchor, vagyis az emlékezés szombatja, amikor tórai parancsolat megemlékeznünk Ámálékról:
„Emlékezz, hogy mit tett veled Ámálék az úton, amikor kijöttél Egyiptomból. Hogy rád támadt az úton, és megtámadta közüled mind a gyengéket, akik hátul haladtak, és te fáradt és kimerült voltál, és nem félte Istent.
És lesz, ha majd Örökkévaló Istened békét hagy neked minden ellenségedtől körülötted a földön, amit Örökkévaló Istened ad neked örökségül, akkor majd töröld el Ámálék emlékezetét az ég alól – ne feledd!” (Mózes 5., 25:17-19)
A Talmud fentebb idézet tanítása olyan részletekbe is enged bepillantást, amik sok mindent megmagyaráznak a régmúlt és napjaink történelméből.
Először is: a három micva sorrendje szükségszerű. Mindenekelőtt királyt kell választanunk, amikor belépünk a földre.
Ez megmagyarázza, hogy Mózes és Jehosuá napjaiban miért nem követtek el őseink bűnt azzal, hogy nem építették fel azonnal a Szentélyt. Csak jóval később Dávid király idejében fogalmazódott meg és fia, Salamon idejében épült fel.
Ha megvan a király, akkor következhet Ámálék eltávolítása. Ezt azonban maga a Tóra köti a békességhez. A Szentély pedig csak ezután épülhet fel.
Nem lehetséges az, hogy létezzen a Szentély úgy, hogy Ámálék is itt van, ezen a világon.
Akár azért, mert nem érdemlik meg, hogy láthassák a Teremtő ilyen szintű dicsőségét, akár azért, mert az meg sem tud valósulni Ámálék jelenlétében.
Ebből azt is megtanulhatjuk, hogy napjainkban a Szentély „erőszakos” felépítése a Talmud szerint nem is lehetséges. Hiszen sajnos még nem tartunk ott, hogy az Örökkévaló békét adna nekünk minden ellenségünktől. Valamint királyunk sincs. Végül pedig, Ámálék eltávolítása sem történt meg.
Mi a helyzet azonban Ámálék eltörlésének parancsolatával? Ezt hogyan és mikor tudjuk teljesíteni?
Népszerű és gyakran emlegetett az a válasz, hogy Szánhérib, asszír uralkodó összekeverte a népeket, így most már Ámálék leszármazottait nem tudjuk azonosítani, így eltörölni sem.
Ez a magyarázat azonban több szempontból is nehezen tartható.
Először is: a Misna és a Talmud valóban beszámolnak arról, hogy Szánhérib összekeverte a népeket (ld. Misna Jádájim 4:4, Beráchot 28a). Ezeken a helyeken azonban Ámálék említésének nem találjuk a nyomát sem.
Igaz ugyan, hogy az idézet pontos szövegében úgy áll, hogy Szánhérib „az összes népeket” összekeverte, és az „összes” kategóriába logikusan Ámálék népe is besorolható lenne. A talmudi nyelvezetben azonban az „összes” kifejezés mindig magával hordoz kivételeket is (ld. Éruvin 27a).
Ámálék esetében pedig különösen nehezen elképzelhető, hogy ha valóban eltűnt volna az összekeverés során, akkor a Talmud ezt semmiképpen nem hagyhatta volna szó nélkül, a tórai „megemlékezési” parancs fényében – amint azt a továbbiakban látni fogjuk.
Továbbá, Toszafot szentírási bizonyítékokat hoz fel arra, hogy még azon népek esetén sem nevezhető az említett összekeverés maradéktalannak, amiket a Talmud explicit említ (ld. Jevámot 76b „Minjámin”).
Rámbám híres törvénykönyvében is hosszasan ír Ámálék eltörlésének micvájáról (Királyok 6:1-4), úgy, hogy Szánhérib nevét vagy esetét még csak meg sem említi.
Ha igaz, hogy az összekeverés miatt a micva gyakorlatilag aktualitását vesztette, akkor hogyan tudja Rámbám éppen ezt a lényegbevágó információt elhallgatni?
Még elgondolkodtatóbb az eddigieknél: a Tóra fent idézett szövege maga tanúskodik arról, hogy nem lehetséges, hogy Ámálék eltörlésének micvája elveszítse az aktualitását.
Gondoljunk csak bele: a Tórát a Teremtő adta, a Gondviselés Irányítója, aki a történelem kerekét folyamatosan a saját kezében tartja. Egyiptomban bebizonyította, hogy bármikor, bármilyen formában be tud avatkozni, ha jónak látja.
Vajon elképzelhető, hogy a Tórában Ámálék eltörléséről ír, megörökíti a micvát, lelkünkre köti, hogy emlékezzünk rá, ne felejtsük el, minden évben mondjuk el, de mindeközben Ő maga tudja, hogy az egész téma rövidesen teljesen elveszíti a relevanciáját?
Mindebből világos, hogy ha valaki azt állítja, hogy Szánhérib tevékenysége miatt Ámálék eltörlésének micvája már nem fog bekövetkezni, és az illető hisz a Tóra igazságában, akkor elmulasztotta a legalapvetőbb meggondolásokat megtenni.
Mindezek fényében még erősebb a kérdés: hogyan kell teljesítenünk a micvát, Ámálék emlékezetének eltörlését? Ki más lehet Ámálék, ha népként, genetikai értelemben továbbra is beazonosíthatatlan marad?
A Tóra úgy írja le Ámálékot, mint erőszakos ellenséget, aki racionalitást mellőzve, kegyetlenséggel pusztít. Emiatt természetesen adja magát az értelmezés:
Bárki, aki Ámálék útját követi, ok nélkül és szervezett erőszakkal a zsidó nép ellen támad, ebben az értelemben amalekitának tekinthető.
Ez persze azt a jogos ellenkezést válthatná ki, mely szerint ennyi erővel bármikor, bárkit amalekitának bélyegezhetnénk, és vallási alapon indokolhatnánk a vele szemben elkövetett erőszakot.
A legutóbbi időben Izrael Államának miniszterelnöke, Benjamin Netanjahu idézte a Hamasz ellen vívott háború kapcsán Ámálék emlékének eltörlését. Ezt az idézetet kívánták népünk ellenségei felhasználni annak bizonyítására, hogy ezzel valójában népirtásra szólít fel. Hol hibázik az érvelés?
A népirtás definíciója a nemzetközi, emberi jogalkotók munkájának folyamatos tárgya. Ebből a viszonyítási rendszerből nézve úgy tűnhet, hogy a Tóra elavult, hiszen a modern ember felvilágosult értelmével manapság már pontosan átlátja, hogy az, amit a Tóra micvaként ír elő, az valójában súlyos, emberiség elleni bűn.
Mi azonban, akik a Tórát el nem avuló, évszázadok óta tökéletesen működő isteni törvénynek tekintjük, melynek fennmaradásunkat és sikerünket egyaránt köszönhetjük, nem tudjuk ezt elfogadni.
A Tóra megparancsolja:
„Aki jön ellened, hogy megöljön, az ellen keljél fel te, és te öld meg őt” (Szanhedrin 72a, Mózes 2., 22:1 alapján).
Ez a rodéf, vagyis üldöző híres törvénye. Ha valaki nyilvánvalóan gyilkos szándékkal támad a másikra, akkor a másiknak nemcsak joga, hanem kötelessége önvédelmet gyakorolni.
A gyilkos szándékú támadó elvesztegette a létezéshez való jogát. Őrá nem vonatkozik többé a Talmudból ismert „kinek a vére pirosabb” (ld. Jomá 82b) elve, ami egyenlő felek egyenlő élethez való jogát mondja ki.
Az Ámálék ellen szóló „népirtás” törvénye pedig nem más, mint a rodéf törvényének egész népre való kiterjesztése.
Eszerint megérthetjük, hogy miért jár tévúton az Ámálék-említést kritizáló szekuláris jogász, aki nem kíván különbséget tenni népirtás és népirtás, támadó és áldozat között. A Tóra szerint a megtámadott nem hagyhatja, hogy áldozat legyen.
Arra is választ adhatunk a fentiek szerint, hogy az ideológiai Ámálék elmélete miért nem ad biankó felhatalmazást bármiféle agresszióra.
Ahhoz ugyanis, hogy a feltételek teljesüljenek, egy teljes népnek vagy szervezetnek a deklarált céljai között kell szerepelnie a zsidóság (vagy általánosabban, bármely más nép) elpusztítása, megszüntetése. Kérdéses, hogy napjaink Izrael-ellenes retorikája mennyiben terjed ki, terjeszthető ki a nép egészére.
Végül pedig felmerülhet, hogy ha nyilvánosság előtt említjük Ámálék eltörlésének a micváját, akkor azzal nem vívjuk-e ki más népek ellenszenvét?
Azt gondolom, hogy éppen ellenkezőleg: ha megfelelő keretek között tesszük meg, akkor akár kifejezetten hasznos is lehet, ha más népek is tudatába kerülnek annak, hogy a cselekedeteiknek súlya van. Ha gyilkos ideológiához csatlakoznak, akkor azáltal hosszútávon saját magukat is veszélybe sodorják.
Bölcseink meghagyták nekünk, hogy Purim ünnepén olvassuk fel nyilvánosan Eszter tekercsét, mely mindezt egészen konkrétan leírva tartalmazza: Áchásvéros rendelete nyomán a zsidók gyűlölőik közül 75,000 embert öltek meg (ld. Eszter 9:16).
„És a visszájára fordult [venáháfoch hu] mindaz, ahogyan uralkodtak a zsidók, ők, az ő ellenségeiken.” (Eszter 9:1)
