Mi a közös pont a mostani hetiszakaszunk különböző elbeszélései között?
Elsőként Jitrót, Mózes apósát látjuk, amint feleségével, Ciporával és két fiukkal meglátogatja Mózest. Utána tanácsot ad a nép vezetésével kapcsolatban, végül pedig a Tóraadásról, a Szináj hegyi kinyilatkoztatásról olvasunk.
A közös nevező: a betérés: Jitró és Cipóra a hagyomány szerint maguk is betértek, formálisan is csatlakoztak a zsidósághoz.
Jitrónak maga Mózes meséli el, hogy mi történt velük:
„És elmesélte Mózes apósának mindent, amit tett az Örökkévaló Fáraóval és Egyiptommal, Izrael számára.” (Mózes 2., 18:8)
Rási magyarázata szerint pontosan azért tette ezt, hogy a betérésre ösztönözze őt:
„Azért, hogy közelebb húzza a szívét a Tórához.” (Mechilta alapján)
A Tóraadást pedig sok szempontból úgy tekintjük, mint egy nagy, kollektív betérést:
„Három dologgal lépett Izrael szövetségre: körülmetélkezéssel, megmerítkezéssel és áldozattal.
A körülmetélkezés még Egyiptomban történt meg […] a megmerítkezés a pusztában, a Tóraadás előtt […]
És ugyanígy a későbbi nemzedékekben, amikor a más népekből valóak szövetségre akarnak lépni, és a Teremtő Jelenlétéhez csatlakozni, magukra venni a micvák jámrát, szükséges a körülmetélkezés, megmerítkezés és az áldozat.” (Rámbám, Iszuré Biá 13:1-4, Keritot 9a alapján)
Rámbám szavaiból kiderül, hogy a betérés a zsidóságban nem valamiféle „szükséges rossz” (ahogyan egyesek tévesen gondolják), hanem alapvető elv.
Jitró lánya, Mózes felesége, Cipóra szintén betért volt. Rási magyarázata szerint formailag az ő betérése is a Tóraadáskor történt meg.
Ld. Szanhedrin 82a DH „bát Jitró”. Ezt Rási annak kapcsán fejti ki, hogy Zimri és Kozbi, akiket Pinchász később megbüntetett, Mózest vádolták azzal, hogy miközben ő maga „vegyesházasságban” él, másoknak megtiltja azt (ld. Mózes 4., 25:6). Rási magyarázatának nehézsége, hogy ő maga más helyen úgy magyarázza, hogy Cipóra csak később, a Tóraadás után csatlakozott Izrael népéhez (ld. Mózes 2., 18:13).
Akkor vajon miért terjedhetett el az a nézet, hogy „a zsidóság nem térítő vallás”? Egyáltalán, ez igaz a Talmud és a halacha fényében?
Való igaz, hogy a Talmud előírja, hogy a betérni vágyó szándékát azáltal igyekezzük tisztává tenni, hogy a nehézségekkel is szembesítjük:
„Tanították mestereink: egy jövevény, aki ebben az időben akar hozzánk csatlakozni, ezt mondjuk neki: mit láttál, hogy betérni jöttél? Vajon nem tudod, hogy Izrael ebben az időben üldözött, elnyomott, és szenvedések jönnek rájuk?
Ha azt mondja: tudom én, és nem vagyok rá érdemes, akkor azonnal elfogadjuk őt.” (Jevámot 47a)
Rási megmagyarázza a betérni szándékozó elsőre furcsának tűnő válaszát:
„Nem vagyok méltó arra, hogy csatlakozzak hozzájuk a szenvedéseikben, és bárcsak kiérdemelhetném azt.”
Ennek a beszélgetésnek a célja világos: mind a közösség, mind a betérő egyén szempontjából kulcsfontosságú, hogy „nyílt lapokkal játsszunk”: pontosan tudnia kell, hogy mi az, amit magára vállal.
Ebben az értelemben valóban nem vagyunk „térítő vallás”: nem az az elsődleges célunk, hogy minél többen térjenek be, és nem is mi megyünk hozzájuk. Viszont az, aki magától ismeri fel a Tóra szépségét, és meggyőződtünk a szándékainak a tisztaságáról, azt igenis a közösség integráns tagjává tesszük.
A közkeletű vélekedéssel ellentétben azonban nem szerepel ebben a szövegben az, hogy háromszor el kell tanácsolni a betérőt.
Sem itt, sem a Rámbám, sem a Sulchán Áruch vonatkozó részeiben nem találhatunk ilyen kitételt (ld. Iszuré Biá 14:1, JD 268:2). Akkor mégis mi lehet az eredete?
A betérés talán leghíresebb bibliai előképe Rut könyvében található meg. Ebben valóban azt találjuk, hogy Naomi három alkalommal is említi Rutnak, hogy térjen vissza, azaz ne tartson vele (ami a rabbinikus értelmezés szerint a betéréssel jelentene egyet). A Midrás is így értelmezi ezt:
„Rabbi Smuel bár Nachmani Rabbi Judán beRabbi Chanina nevében mondta: három helyen áll, hogy ’térj vissza’, megfelelően annak a három alkalomnak, amikor eltanácsoljuk a betérni szándékozót, de ha tovább erősködik, elfogadjuk őt.” (Rut Rábá 2:16, Rut 1:8-12 alapján)
Ez alapján azonban kérdéses, hogy vajon a gyakorlatban elküldheti-e a rabbi háromszor a betérőt?
Igaz, hogy a midrás említi, de a midrás nem forrása a halachának – a poszékok [rabbinikus döntéshozók] fentebb említett könyvei nem írják ezt a törvényt, pedig a midrás szövegét nyilvánvalóan ők is ismerik.
Pontosan erről a témáról ír Yona Reiss rabbi (1966-), amerikai áv bét din és ros jesiva cikkében (Rus and the Three Time Rejection Rule, cRc, Divrei Torah for Shavuot 5782).
Végül arra a következtetésre jut, hogy a talmudi szöveget közelebbről olvasva igenis találhatóak benne olyan elemek, amiket megfeleltethetnénk a három visszautasításnak (pl. a micvák súlyának ismételt említése), így „látszólag bőséges támaszték van arra”, hogy így cselekedjünk.
Ez azt jelenti, hogy ha egy rabbi úgy dönt, hogy a jelentkezőt e hagyománynak megfelelően háromszor visszautasítja, azt megteheti, van mire támaszkodnia.
Ha azonban nem utasítja vissza, akkor látszólag még ennél is stabilabb alapokon áll: ezzel ugyanis a Talmud és a nagy törvénykező rabbik (Rámbám, Sulchán Áruch) véleményét követi.
Szerény véleményem szerint a visszautasítás maga egy igen érzékeny dolog. Még ha úgy is döntünk, hogy ezt tesszük, akkor is csak nagy óvatossággal tegyük.
Ha például úgy tűnik kívülről, mintha a betérő személyével lenne problémánk, akkor hazudunk, félrevezetjük őt. Azt az érzést keltjük benne, mintha valami „baj” lenne az ő személyiségével (vagy éppen a miénkkel?).
Különösen problémás volna így cselekedni azon vélemény alapján, mely szerint az áhávát hágér – a betérő szeretetének tórai micvája már abban a pillanatban elkezdődik, amikor a betérő kifejezte a szándékát a betérésre.
Így tűnik a Széfer HáChinuch 431 logikája alapján, amit Rabbi Mordechai Torczyner: Is Conversion a Mitzvah? című előadásában (2016. november 20., 50. perc körül, yutorah.org) értelmezett így. (Jelen cikk írásakor emailben megkerestem az előadót, hogy küldjön további forrást is, ami alátámasztja ezt az olvasatát.)
Az is egy probléma ezzel az eljárással, hogy „színdarabot” csinál a betérés egyébként komoly és jelentős eljárásából. Kifelé azt az érzetet kelti, hogy a Tóra törvényei – chász vesálom! I-ten óvjon – egy vicc, amit mi magunk sem gondolunk komolyan.
Ha egy rabbi mindezek után mégis a bibliai példát követve Naomi útját követné, ne feledje:
a Tóra jelentősebb Rut könyvénél, Mózes jelentősebb Naominál, és ott nem visszautasítást, hanem éppen ellenkezőleg: bátorítást találunk, amikor Jitró szívét éppen közelebb akarta húzni a Tórához és a micvákhoz – azaz a betéréshez.
