Négyféle őrzőről szól a Tóra a mostani hetiszakaszunkban: aki ingyen őriz, aki pénzért őriz, aki bérel egy tárgyat, és aki kölcsönkér.
„Hogyha ad az ember barátjának pénzt vagy tárgyakat, hogy megőrizze, és ellopják annak az embernek a házából…” (Mózes 2., 22:6-14)
Talán ez a tórai jogban található egyik legszebb, szinte szimmetrikus rendszer: a négyféle őrző kétszer két csoportba sorolható aszerint, hogy van-e pénzmozgás vagy sem, valamint hogy használhatja-e a rábízott tárgyat vagy sem:
1. Az ingyenes őr [somér chinám] nem kap pénzt, és nem is használhatja.
2. A fizetett őr [somér száchár] kap pénzt, de nem használhatja.
3. A bérlő [szochér] fizet pénzt, ezért használhatja.
4. A kölcsönkérő [soél] pedig nem fizet pénzt, és mégis használhatja.
Ebből következik az is, hogy milyen mértékű őrzés várattatik el az egyes szintektől. A legmagasabb elvárás a kölcsönkérőé, hiszen a másik hárommal ellentétben csak kap, és semmit sem ad.
Ezért neki még akkor is fizetnie kell, ha egészen nyilvánvalóan olyan kár érte a tárgyat, amire egyáltalán nem lehet felkészülni (onesz, azaz kényszer).
Fordítva, az ingyenes őr kizárólag ad, így az ő felelőssége is minimális. Csak akkor tartozik megfizetni a kárt, ha olyasmi történik, amiben nyilvánvaló az ő gondatlansága [psiá].
A másik két fokozat átmenetet képez e két szélsőség között. A gondatlan mulasztásért nekik is fizetniük kell, a kényszerért azonban nem. A különleges az ő helyzetükben az, hogy ők kötelesek extra lépéseket is tenni azért, hogy a tárgy jól legyen őrizve – ha ezt elmulasztják, fizetniük kell.
A Tóra azonban különleges kivételt szab a soél esetében. Ő mindenért felel – pontosabban majdnem mindenért:
„És ha valaki kölcsönkér barátjától, de összetörik vagy meghal – ha a tulajdonosa nincsen vele, fizetve fizessen. De ha a tulajdonosa vele van, ne fizessen.” (22:13-14)
De miért érdekes, hogy ott van-e a tulajdonos vagy sem?
Bölcseink elmagyarázzák, hogy itt nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy a tulajdonos véletlenül éppen arra jár, hanem a tárggyal együtt a tulajdonos maga is „kölcsön lett kérve”:
„Aki kölcsönkér egy tehenet, és ’kikölcsönzi’ a tulajdonosát is vele együtt […] ha megkérte a tulajdonost, és utána kérte el a tehenet, és meghalt, akkor mentesül [a fizetés alól].” (Misna, Bává Meciá 8:1)
Ez alapján magyarázza a Torá Temimá (Baruch Epstein, Litvánia, 1860-1941), hogy mi lehet a tórai rendelkezés logikája:
senki sem lehet egyszerre alá- illetve fölérendelve ugyanannak az embernek.
Márpedig itt az a tény, hogy az egyik kölcsönad a másiknak, az a kölcsönadót emeli feljebb. Az viszont, hogy a kölcsönvevő dolgoztatja a kölcsönadót, a kölcsönvevőt teszi „főnökké”. Ezért ebben az esetben nem jön létre a Tóra szerint szokásos kölcsönadási jogállapot (ld. 22:13, 153-as lábjegyzet).
Szintén figyelemreméltó magyarázatot javasol a Neciv, vagyis Naftali Cvi Jehuda Berlin (1816-1893), aki egyébként az előbb említett Torá Temimá nagybátyja is egyben.
Szerinte az a tény, hogy ezúttal a kölcsönadó a kölcsönvevővel együtt dolgozik a saját tárgyával, igen szokatlan szituáció. Olyannyira, hogy feltételezhető:
kettejük kapcsolata nem tegnap kezdődött, hanem jó barátok, akik már régóta segítik egymást.
Ez pedig nem nevezhető a hagyományos értelemben vett kölcsönadásnak. Még pontosabban: nem igaz ilyenkor a fentebb írt feltétel, mely szerint a kölcsönvevő kizárólag vesz a másiktól, és nem ad neki (kol hánáá selo, azaz „minden haszon az övé”).
Érdekes módon a Talmud egy másik mentességről is beszámol a kölcsönkérő esetében: amikor a kölcsönkért állat használat közben, a használat miatt hal meg [métá máchmát meláchá]:
„Azt mondhatja neki: nem azért kértem el tőled, hogy egy helyben tárolva állítsam” (Bává Meciá 96b)
Akadt olyan magyarázó, akiben felmerült, hogy esetleg alkalmazhatja ezt az érvelést egy edényre, amit a kölcsönkérője véletlenül „eltréflizett” (ld. Sáár Hámelech, Chovél uMázik 7:3).
Ez a kérdés attól válik izgalmassá, hogy ha sem a kölcsönadó nem mondta meg a másiknak, hogy húsos vagy tejes az edénye, de a kölcsönvevő sem kérdezte. Ilyenkor ugyanis látszólag bármelyikőjük teljes joggal mutogathatna a másik fél mulasztására.
Ha megvizsgáljuk az eredeti törvény logikájának magyarázatait, helytállónak találhatjuk a hasonlatot a munka közben meghalt állat és a főzés közben elromlott edény között.
A Rámbán és a Ritvá magyarázata szerint a kölcsönadó a hibás. Hiszen a tulajdonosnak kell tudnia, hogy az, amit kölcsönad, képes-e elvégezni a munkáját – ha nem, ne adja kölcsön. Ez illeszkedik a tejes-húsos esetre, hiszen ott is a tulajdonosnak kellett volna előre gondolkodnia.
Rav Slomo Zalman Auerbach (1910-1995)azonban felhívja a figyelmet arra, hogy ez a hasonlat sántít, hiszen igaz, hogy beszélhetünk a kölcsönadó felelősségéről, de azt már nem mondhatjuk, hogy a kölcsönvevő rendeltetésszerűen használta a kölcsönkért tárgyat.
Hiszen ebbe igenis beletartozna az, hogy megkérdezi, hogy az adott edény tejes-e vagy húsos (Minchát Slomo 1:88, ld. még Chásuké Chemed / Bává Meciá 96b).
