Csaknem kétezer éve vár a zsidó nép arra, hogy a Harmadik Szentély végre felépüljön, és a Teremtő szolgálata visszakerüljön az eredeti, dicsőséges helyére.
Emiatt úgy is tűnhet, hogy a Szentéllyel töltött idő eltörpül, ha összehasonlítjuk azzal, amit a Szentély nélkül töltöttünk.
A valóság ezzel szemben az, hogy a mostani hetiszakaszban felépítésre kerülő Miskán, a Mózes által épített pusztai Hajlék 479 éven keresztül állt. Ezt követte a salamoni Szentély 410 éve, majd 420 újabb év a második Szentélyben – összesen 1309 év. A második Szentély pusztulása óta pedig még nem telt el 2000 év.
Így valóban több ideig léteztünk Szentély nélkül mint azzal, de ez az idő kevesebb mint a Szentély idejének duplája.
Ez az állandó várakozás annyira a részünkké vált, hogy amikor Szentélyről hallunk, az első dolog, ami eszünkbe jut: „De mikor lesz az már?”
Mindennek fényében meglepő lehet, hogy a mostani hetiszakaszból és magyarázataiból az derül ki, hogy az első, mózesi Hajlék [Miskán] felépülése valójában jóval megelőzte az eredetileg tervezett időpontot – amint arra Rabbi Jehuda HaNaszi fiának kiházasításának történetével egyedi módon rávilágít.
„Rabbi [Jehuda HaNaszi] ki akarta házasítani a fiát Rabbi Joszi ben Zimra lányával. Megállapodtak, hogy 12 évet fog tanulni.
Elvezették előtte [a menyasszonyt]. Azt mondta: legyen inkább csak hat év.
Ismét elvezették előtte. Azt mondta: legyen inkább most, és majd utána tanulok.
Szégyellte magát az apja előtt. Azt mondta neki [az apja]: fiam, a Teremtőd tudatából [dáát konchá] van benned! Eredetileg úgy áll: ’elviszed és beülteted’, később pedig úgy: ’építsenek nekem Szentélyt, hogy közöttük lakhassak’!” (Ketubot 62b, Mózes 2., 15:17, 25:8 alapján)
Három héttel ezelőtt még így olvastuk a Nádas tengernél mondott énekben:
„Elviszed és beülteted örökséged hegyére, a helyre, melyet lakóhelyednek szántál, Örökkévaló, az Örökkévaló Szentélyét kezeid szilárdították meg.” (Mózes 2., 15:17)
Ez az az ének, amit Bölcseink így jellemeznek: „látta a szolgálónő is azt, amit még Jechezkél próféta sem látott” (Rási, Mózes 15:2). Vagyis minden szava prófécia!
Vajon lehetséges, hogy ez a prófécia utólag tévesnek bizonyult?
Hiszen ez látszólag egy kőből épült, állandó szentélyről beszél, ami majd Izrael földjének elfoglalása után kerül felépítésre, egy hegyen! Ezzel szemben a mostani hetiszakaszban azt kaptuk parancsba, hogy még a pusztai vándorlás során építsük fel a hordozható, „sátorszentélyt”.
Erre mondja Rabbi Jehuda HaNaszi, hogy dáát kono, azaz a „Teremtő tudata”: akárcsak az ifjú vőlegény, az Örökkévaló is azt gondolta, hogy képes még várni a házasságra, az együttlétre.
De amikor elvezették a menyasszonyt a vőlegény előtt, valamint amikor a Teremtő megismerte a zsidó népet és az érdemeit, akkor mindketten azt kérték, hogy hozzák előrébb a várva várt pillanatot: a menyegzőt, valamint az annak megfelelő Szentély felépítését.
Ez a kép egyszerre gyönyörű és inspiráló – ugyanakkor mélyen elgondolkodtató. Rabbi Jehuda haNaszi ki nem mondott tórai kérdése jogos: mi történhetett, amiért a Teremtő „meggondolta magát”?
Miért nem várt arra, hogy elfoglalják Izrael földjét, és miért nem csak utána parancsolta meg a Szentély felépítését1?
Először is: ha közelebbről vizsgáljuk meg a rejtélyes dáát kono kifejezést, azt találjuk, hogy nem ez az egyetlen előfordulása a Talmudban. A többi előfordulás is hasonlóan váratlan.
Rabbi Chanina például a megbocsátás kapcsán tanítja azt, amit Noách tűzáldozatából tanulhatunk:
„Mindenki, aki elcsábul a másik bora után, abban van a Teremtője tudatából [dáát kono], ahogyan írva van: ’és megérezte az Örökkévaló az illatos tűzáldozatot’” (Éruvin 65a, Mózes 1., 8:21)
Az özönvíz után Noách áldozatot mutatott be. Erről írja a Tóra azt, hogy miután az Örökkévaló megérezte, megfogadta, hogy nem fogja többé özönvízzel elpusztítani a világot.
Erre a kézenfekvő kérdés az, hogy vajon hogyan okozhatja egy egyszerű áldozat, hogy örök időkre ilyen ígéretet kapjunk?
Rabbi Chanina erre egy hasonlattal válaszol: egy ember súlyosan megsérti a másikat, és egy pohár borral próbálja kiengesztelni.
Mindkettejük számára világos, hogy a bor önmagában nem elég az engeszteléshez. Ha azonban a másik mégis hagyja magát elcsábítani, vagyis könnyen megbékíthető, akkor olyat tesz, amit a Teremtő tett.
Ez egyfajta követendő példa, szándékolt naivitás, az irgalom és a megbocsátás jegyében.
Ezt jelenti a dáát kono fogalma: nem feltétlenül színtiszta racionalitás és számítás, hanem teret engedünk az érzelmeknek, azért, hogy a helyes döntést meghozzuk.2
Nem szükségszerű egyébként úgy értenünk, hogy a Teremtő valóban meggondolta magát a Szentély építésének ügyében. Azt is mondhatjuk, hogy két különböző jellegű Szentélyről van szó.
A tengernél látott prófécia a hosszú távú jövőről szól, nemcsak az azonnalra tervezett honfoglalásról. Ezt bizonyítja az azt rögtön következő, emblematikus mondat:
„Az Örökkévaló fog uralkodni örökkön örökké!” (Mózes 2., 15:18)
Az, hogy az Örökkévaló uralkodni fog, azt jelenti, hogy az Ő akarata fog megnyilvánulni mindenben, mindenhol – eltűnik a rossz. Ez pedig a világ létezésének hosszú távú célja, a próféciák távoli jóslata, amire micváinkkal törekszünk.
Ez az az idő, amiről az állandó Szentély víziója szól. Ez megmagyarázza azt is, amit korábban nem értettünk: „látta a szolgálónő is azt, amit még Jechezkél próféta sem látott” – vagyis képes volt a távolabbi jövőbe ellátni.
Ebben a kontextusban a Szentély célja: a Teremtő uralkodásának középpontja, ahonnan mindent az Ő akarata irányít, és ahol bárki kapcsolatba kerülhet Ővele.
Ezzel szemben a pusztai Miskán – Rámbán híres magyarázata szerint – a Szináj hegyi kinyilatkoztatás élményének folytatása (ld. 25:1). Ez csak a zsidó népnek szól, akik a Tórát megkapták, nem az egész világnak.
Évtizedekre volt szükség ugyanis a Tóra megörökítéséhez, nem működött a kinyilatkoztatás egyetlen pillanata alatt. A legtehetségesebb Tóratudósok kitartó munkája kellett ahhoz, hogy a Tóra nemzedékről nemzedékre tanulható és átadható, alkalmazható legyen.
Ezt segítette a Miskán, amiről így áll:
„És én találkozni fogok veled ott, és beszélni fogok veled […] mindent, amit parancsolok neked, Izrael fiai számára” (Mózes 2., 25:22)
E magyarázat szerint nincsen ellentmondás, az Örökkévaló nem gondolta meg magát, hanem valóban kétféle Szentélyről beszélt, két különböző céllal. Ha ez így van, akkor Rabbi Jehuda HaNaszi fiának szóló szavai célja a vigasztalás.
Az első magyarázat szerint azonban az Örökkévaló arra tanít minket, hogy ahogyan Ő, úgy mi is igyekezzünk néha „elengedni” az ítélkezés méricskélő szigorúságát a megbocsátás javára.
Egy harmadik lehetőség adódik az alábbi midrás magyarázata alapján:
„Amikor Izrael magára vette az égi királyság jármát, és azt mondták: ’mindent, amit az Örökkévaló mondott, megcselekedjük és meghallgatjuk’, az Örökkévaló azonnal azt mondta Mózesnek, hogy parancsolja meg Izraelnek, hogy építsenek neki Szentélyt.” (Tana deBé Élijáhu Rábá 17, Mózes 2., 24:7 alapján)
Eszerint igenis volt változás az eredeti terv és a Szentély azonnali építése között. A nép váratlanul pozitív reakciója okozta azt, hogy a Teremtő úgy döntött, hogy a Szentélyt már most megérdemeljük.
Talán ez a magyarázat az, ami a legjobban illeszkedik Rabbi Jehuda haNaszi fiának mondott szavaira. Hiszen itt valóban volt változás is és volt is ok a változásra. Ez felel meg az eredeti történetben annak, amikor a vőlegény meglátta a menyasszony szépségét.
- Emlékezzünk arra, hogy a 40 éves pusztai vándorlás döntése csak jóval később, a kémek története után dől el (ld. Mózes 4., 14:34). Az eredeti terv szerint a nép azonnal megindul a Szentföld felé, és elfoglalja azt.
Noha van olyan magyarázó, aki azt mondja, hogy a Szentély felépítésére csak az aranyborjú bűne után lett szükség, mivel ebből vált nyilvánvalóvá, hogy a nép nem képes kézzelfogható „istenélmény” nélkül létezni (ld. Szforno Mózes 2.,25:9, 31:18). Rabbi Jehuda haNaszi szavaiból azonban világos, hogy ő a Szentély építését nem negatívumként fogja fel. ↩︎ - A héber nyelv különbséget tesz a dáát és a széchel között. Mindkettő az értelmet jelenti, de a széchel inkább az intellektuális, míg a dáát egyfajta integratív, általánosabb, magasabb szintű. Ugyanez a szó szerepel ott is, amikor „És az ember megismerte az ő feleségét, Évát” (Mózes 1., 4:1).
Az is megmagyarázható hasonlóan, hogy miért kono – szerzője. Ha az Örökkévaló a mi „szerzőnk”, alkotónk, akkor végső soron ő akkor jár sikerrel, ha mi is sikerrel járunk, ezért irgalmaz rajtunk, amikor csak lehet. A polgárjogi törvényekben hasonló kifejezést használ a Talmud a vásárlási szándékra (dáát kone). ↩︎
