Valahányszor az aranyborjúról olvasunk a Tórából, mindig furcsán érezzük magunkat. Zavarba jövünk: hogy tehettek az őseink ilyesmit?
Az Örökkévaló kivezette őket Egyiptomból, nekik adta a Tórát, és amikor egy pillanatra magukra maradnak, rögtön bálványt imádnak? Fel sem tudjuk fogni mai ésszel, hogy milyen pozitív célt láthattak ebben.
A megértésben segíthet, hogy Bölcseink az aranyborjú bűnét az első ember bűnéhez hasonlítják:
„Amikor a kígyó odament Évához, tisztátalanságot [zuhámá] hozott rá. Amikor Izrael a Szináj hegyénél állt, eltávozott belőlük ez a tisztátalanság.” (Sábát 146a)
A Zohár hozzáteszi:
„Amikor vétkeztek az aranyborjúnál, akkor mindenféle magas szintet elveszítettek […] és újra magukra vonták a kígyó korábbi, rossz hatását.” (2:193b)
Érdekes, hogy a Talmud a fent idézett helyen ezt a visszaesést nem írja le. De a Tóra maga utal rá:
„És levették Izrael fiai ékszereiket [amik] a Chorév hegyéről voltak.” (Mózes 2., 33:6)
Ezt a mondatot magyarázza a Talmud máshol így:
„Amikor Izrael előbb mondta a ’náásze’-t [megcselekedjük] és csak utána a ’nismá’-t [meghallgatjuk], 600,000 szolgálattevő angyal jött, és mindegyikőjük két-két koronát adott mindenkinek Izraelből – egyet a ’náásze’, egyet a ’nismá’ számára.
Amikor pedig vétkeztek, 1,200,000 ártó angyal jött le, és levették, ahogyan írva van: ’És levették Izrael fiai ékszereiket…’” (Sábát 88a)
Így az aranyborjú bűne egy napon említhető a tudás fájának bűnével. De mi az összefüggés közöttük?
Az aranyborjú bűnének hatása ugyanaz volt, mint az első ember bűnének hatása: az ember visszaesett eredeti, magas szintjéről.
Az embert az Örökkévaló eredetileg tökéletesnek teremtette meg. Ahogyan a Tóra leírja, nem úgy, ahogyan az állatokat, hanem saját maga formálta, saját lelkét fújta bele. Akkor mégis hogyan vétkezhetett?
Mose Cháim Luzzato rabbi (1707-1746), a Rámchál ezt gyönyörűen megmagyarázza: eredetileg is volt szabad választás, jó és rossz között, de az a bűn előtt jóval egyszerűbb volt. Az ember ura volt a cselekedeteinek.
Kísértés létezett és hallgatni is lehetett rá, de az mintegy kívül volt – a bűn által azonban belülre került, és nagy zavart okozott az emberben. Ettől kezdve az ember kijavításához sokkal több erőfeszítésre és eszközre van szükség (ld. Derech Hásém 1:3:8).
Ha azonban a Szináj hegynél valóban ehhez az állapothoz tértünk vissza, akkor mit akartunk az aranyborjútól? Egy szellemileg megtisztult állapotban lévő embert hogyan érdekelhet egy üres bálványszobor?
Ádám értelmezése szerint nem bűnt követett el, hanem valamiféle vélt magasabb rendű jót akart elérni (pl. az istenszolgálat magasabb szintre emelése a kihívások megerősítése által).
A Szináj hegyénél Izrael ugyanezt a szintet érte el, és a bálványt nem bálványnak tekintette.
Meglepő: az elmúlt két hétben pontosan arról olvastunk, hogy ebben nem is tévedtek olyan nagyot. A Szentély építésének parancsát mi, olvasók, már láttuk ezen a ponton. A nép azonban csak a két kőtáblát kapta meg, és utána Mózes eltűnt a szemeik elől 40 napra.
Amit a nép kért, az valójában egy aranyból formált szobor, ami valójában nem sokban különbözik a frigyláda tetején megformált kéruvoktól (ld. Mózes 2., 25:18).
Tehát a „bálványimádóknak” látszólag igazuk volt: a következő lépésben egy Szentélyre, szent helyre és szent eszközökre lesz szükség, amik kézzelfoghatóbbá teszik a Teremtővel való kapcsolatot, szentséget hoznak ebbe a földi világba, és mintegy „lakóhelyévé” lesznek az Örökkévalónak. Akkor viszont mi volt a bűnük – miben tévedtek?
Végeredményben mégiscsak egy bálványt hoztak létre, amit a Tóra tilt. Számukra ez lehet, hogy nem bálvány volt, mivel ők nem tekintették annak, de a Tóra kritériuma szerint az volt, mivel a Szentéllyel ellentétben ezt nem az Örökkévaló parancsolta.
A Talmudban található egyik vélemény szerint a tiltott gyümölcs a szőlő volt (ld. Szanhedrin 70a). Az Or HáCháim (1696-1743) népszerű magyarázata szerint mivel az ember éppen pénteken lett teremtve, így elegendő lett volna az estét, azaz a sábát beköszöntét megvárnia, és már kaphatott is volna a gyümölcsből, amit kidusbornak használhatott volna (ld. Mózes 1., 49:3-ra írt magyarázata).
Az aranyborjú esetében is így történt: „látta a nép, hogy késlekedik Mózes lejönni a hegyről” (32:1). Tilalom ellenére cselekedtek, tudatosan, de ha csak a megfelelő pillanatot kivárták volna, akkor pontosan az történt volna meg, amit ők maguktól is helyesnek ítéltek.
A jó hír mindebből az, hogy ha a Tóra útját járjuk, akkor lehetőségünk van arra, hogy megtisztuljunk, és elérjük azt a szintet, ahol az első ember volt a teremtésekor. A Tóra adásában benne van az az erő, hogy eltávolítsa a kígyó „mérgét”, azaz azt a zavarodottságot és az akaratgyengeséget, ami az embert a bűnre viszi.
A rossz hír viszont az, hogy még mindez önmagában nem elég. Ha szellemileg már tiszták vagyunk, még akkor is képesek lehetünk megindokolni, megmagyarázni magunknak azt, hogy miért van igazunk. Sőt, akár az is lehet, hogy valóban igazunk is van!
Hiszen mind Ádámnak, mind az aranyborjút imádó népnek valahol igaza volt. De ha nem vagyunk képesek elfogadni azt, hogy a Teremtő az, aki felettünk van, gondunkat viseli, és magasabb szempontból látja a dolgokat, akkor ugyanúgy hibázhatunk.
És ez a hiba akár súlyosabb következményekkel is járhat, mint az, ami a zavarodottságból származik. Így a Tóra arra tanít minket, hogy az intellektus fontos, de a megértés növekedésével párhuzamosan a szerénységnek is egyszerre kell erősödnie.
