Most, hogy elkezdjük sorra venni a Tórából a Szentélyben bemutatandó áldozatokat, lényegi különbségtételre lehetünk figyelmesek: némely áldozat általános, sokféle bűnért hozható, más azonban egészen pontos és konkrét. Az utóbbi csoportból ez az első:
„És ha egy lélek vétkezik, és eskü hangját hallja – és ő tanú, vagy látta, vagy tudja – ha nem mondja el, viselje bűnét.” (Mózes 3., 5:1)
Ez a mondat felveti a kérdést:
vajon szabad-e hallgatnunk, ha tudomásunk van olyan dologról, ami egy embertársunknak a segítségére lehet egy peres ügyben?
Hiszen ez a mondat látszólag azt mondja, hogy ha valaki tanúskodhatna, de mégsem teszi, akkor azzal „bűnt visel”.
A kérdés külön érdekességét az adja, hogy ezen a ponton a modern törvénykezés kifejezetten szembemehet a tórai etikával.
Mint például abban az esetben, amikor a biztonsági kamera rögzített egy tömegrendezvényen okozott sérülést. Hiába hivatkozott a kamerát üzemeltető vallásos tulajdonos az adatvédelemre – a fenti tórai mondat alapján a rabbinikus bíróság kötelezte arra, hogy mutassa meg a felvételt a károsultnak.
Igaz ugyan, hogy az adatvédelmi törvény is lehetővé teszi a kárigény érvényesítését, azonban csak bizonyos, szigorú feltételek teljesülése mellett.
Egy másik, hasonló szituációban azt kérdezték az orvosi etikai ügyekben kiemelkedő tudású Eliezer Waldenberg rabbitól (1915-2006), hogy vajon ha az orvost tanúként idézik be, akkor elárulhat-e a betegéről bizalmas információt, ami ugyan a per megítéléséhez szükséges lehet, de a hipokráteszi eskü megtiltja.
Egy kissé előreszaladva: Waldenberg rabbi válasza szerint ha olyan szituációról van szó, amiben a Tóra kötelezi az orvost a tanúskodásra, akkor a hipokráteszi eskü a klasszikus esete lesz a talmudi esetnek, amikor a Tóra ellen tett eskü nem emelkedik jogerőre (Cic Eliezer 13:81:2, ld. Nedárim 16b).
Ez a talmudi téma még a kortárs magyar közéleti vitákban is fontos relevanciával bír. A katolikus egyházban ismert fogalom a „gyónási titok”: a papnak nem szabad elárulnia, bármit is hallott a hívőtől. A kegyelmi botrány nyomán módosításként beadott gyermekvédelmi törvény titoktartási javaslatába is bekerült, melyről több újságcikk is született (ld. Telex, Mérce).
Lássuk tehát, mi a Tóra álláspontja minderről!
Mindenekelőtt: a tanúskodás kötelezettségét nem a szokványos törvények között olvashatjuk, hanem az áldozatok listájában.
Azt nem mondhatjuk, hogy ha „csak” áldozatot kell bemutatni, de más büntetés nem szerepel, akkor az valójában nem is igazi bűn. Különösen, hogy a mondat végén explicit áll: „viselje bűnét”.
Azt viszont a figyelmes olvasó igenis észreveheti, hogy a fent idézett mondatban szerepel egy plusz kritérium: „eskü hangját hallja”.
Bölcseink ezt úgy értik, hogy megeskették az illetőt arról, hogy nem tud tanúskodni a másik számára, és ő – hamisan – meg is esküdött, hogy nem tud. Ha utólag bevallja, hogy ez nem igaz, akkor áll fenn az áldozat bemutatási kötelezettség (Misna, Sevuot 4:3).
A tanúskodás elmulasztásának tilalma azonban esketés nélkül is fennáll:
„A tanú köteles tanúskodni a rabbinikus bíróság előtt, minden ügyben, amiről tud. […] És ez akkor érvényes, ha beidézték tanúskodni. Ahogyan írva van: ’és ő tanú, vagy látta, vagy tudja – ha nem mondja el, viselje bűnét’” (Rámbám, Édut 1:1)
A tórai kötelezettség tehát nemcsak akkor áll fenn, ha megesketik, hanem akkor is, ha behívják. Ha azonban nem is hívják, mivel nem tudnak arról, hogy ő tanúskodhat, akkor látszólag nem köteles tanúskodni.
A Talmud azonban utalást tesz arra is, hogy a tanúnak magától is meg kell jelennie:
„Tanították, Rabbi Jehosuá mondta: négy dolog van, amit ha az ember megtesz, mentes az emberi ítélettől, de köteles az égi ítélet szerint: […] aki tanúságot tud a másik számára, de nem tanúskodik neki.” (Bává Kámá 55b)
Itt éppen olyan esetről beszél, amikor ő maga tudja, hogy tanúskodhatna, de az érintett fél nem kérte meg erre. Így értelmezi a törvényt az Áruch HáSulchán is (ld. CM 28:3).
Mi lehet ilyenkor a kötelezettség alapja?
A fentebb idézet Waldenberg rabbi érvelésében hivatkozik egy olyan titoktartási esküvel kapcsolatos törvényre, amikor a titok felfedése által megmenthetné a másikat a veszteségtől (ld. Remo JD 239:7).
E törvény magyarázata kapcsán idéz a vilnai Gáon egy talmudi magyarázatot, mely szerint a veszteségtől való megmentés tekinthető a hásávát ávédá [talált tárgy visszaadása] micvájának is (ld. Rásbám, Bává Bátrá 53a „hái”).
Azt láthatjuk mindebből, hogy ha a tanúskodás kötelezettsége ezekben az esetekben valóban tórai szintű, akkor még a titoktartási eskünél is erősebb lehet. Nem áll meg tehát a hipokratészi eskü, sem a papi „gyónási titok” a bírósági tanúskodás érvével szemben.
Ezt a tórai szakaszt általában mindig röviddel Peszách előtt szoktuk olvasni. Egy népszerű szójáték szerint a peszách kifejezés két részre bontható: pe szách, azaz a száj beszél.
Ez szépen beleillik abba, hogy a hamarosan elkezdődő Niszán hónap jellege éppen is éppen a beszéd. Ahogyan abba is, hogy Peszách ünnepének egyik központi micvája a széder este, a „beszéld el fiaidnak” [vehigádtá lebinchá] parancsolata (ld. Mózes 2., 13:8).
A héber nyelvben azonban a beszédre több másik szó is létezik (pl. szipur, ámirá, dibur). Nem lehet véletlen az, hogy a széder esti elbeszélés [Hágádá] és a tórai szóhasználat a tanúskodás kötelezettségekor [im lo jágid] is egybeesik.
Hiszen széder estéjén mi is tanúskodunk. Ez az a pillanat, amikor visszaidézzük, hogy szabad emberek vagyunk, és nem rabszolgák. Mi rendelkezünk a saját döntéseink felett. Így akár azt is megtehetnénk, hogy szó nélkül elmegyünk egy talált tárgy mellett, vagy a másik vesztesége mellett, amit azáltal okozunk, ha nem tanúskodunk neki.
Azáltal, hogy a Tóra ezt a két témát összekapcsolja, azt üzeni, hogy a szabadságunk nem jelentheti azt, hogy „azt csinálunk, amit akarunk”. Ha a másikat segíteni tudjuk a beszédünkkel, akkor azt továbbra is kötelesek vagyunk megtenni.
