Ezekben a napokban minden vallásos ember számára az a téma, hogy mi kóser Peszáchra és mi nem. A külső szemlélő számára viszont igen furcsa lehet, hogy van egy olyan ünnepünk, amikor megváltozik az, hogy mi a kóser!
Hiszen ez olyan, mintha azt jelentenénk ki, hogy amit év közben eszünk, az nem eléggé kóser!
Az, ami ilyenkor tilos: az élesztő, a kovász, egy fontos és egyben különleges összetevője alapvető élelmiszereinknek, ami nélkül legtöbben nehezen tudnánk meglenni.
Érdekes kontextusba helyezi mindezt a Talmud, abban a részben, ahol a különböző Bölcsek által mondott saját, személyes imáikat részletezi:
„Rabbi Alexandri ima után ezt mondta:
Világ Ura! Felfedett és tudott dolog előtted, hogy az akaratunk, hogy megtegyük az akaratodat! És mi akadályoz? A kovász a tésztában és a királyságok elnyomása.
Legyen az az akaratod előtted, hogy megmentsél a kezeikből, és visszatérhessünk, hogy teljes szívvel tehessük akaratod törvényeit.” (Beráchot 17a)
Ha a kovász a tésztában valóban ilyen súlyos bűn lenne, akkor természetesen egész évben tilos lenne. Rási azonban megmagyarázza, hogy itt szimbólumról van szó:
„A kovász a tésztában – a rossz ösztön [jécer hárá], ami a szívünkben ’kovászossá’ tesz minket.”
De vajon miért éppen a kovászhoz hasonlítjuk a rossz ösztönt? Mi a hasonlóság a kettő között?
A Máhársá magyarázata szerint nem véletlen, hogy éppen a kovászt az elnyomással együtt lett említve. Hiszen míg az elnyomás pontosan arról szól, hogy nem engedik kibontakozni az embert, addig a kovász éppen a felfuvalkodottság megfelelője.
Ez a két nagy probléma, ami akadályozhatja a haladásunkat: az egyik oldalon az, ha sokat akarunk, nagyot akarunk, túl fontosnak tartjuk magunkat.
A másik oldalon pedig, ha a befogadó népek ellehetetlenítik az életünket: a megélhetésünket, a vallásgyakorlásunkat, vagy akár csak a saját magunkról alkotott képünket kívánják a saját narratívájukkal negatív irányba befolyásolni.
A kovásznak még az is egy figyelemreméltó képessége, hogy egy idegen anyag, ami azonban hatás után láthatatlanná válik.
Aki már evett élesztőt, az tudja, hogy mennyire rossz íze van. A kenyérben azonban nem érzékeljük, csak azt látjuk, hogy nagyobb lett tőle. Ez hasonlít a rossz ösztön egyik legveszélyesebb tulajdonságához: megváltoztatja az identitásunkat, miközben ő maga elrejtőzik.
Aki valamilyen rossz dologra, tulajdonságra rászokott, az olyan mint egy függőség. Nem tudja elképzelni, hogy tud létezni nélküle, és attól is tart, hogy ha ez a bizonyos rossz tulajdonság nem lesz meg benne, akkor az identitását is elveszíti. Ezért aztán inkább bebizonyítja magának, hogy mégsem annyira rossz az a rossz.
Az ima szövegének vége is mély tanítást rejt. Arra vágyunk, hogy a jécer hárá [rossz ösztön] megszűnjön, hogy teljességben szolgálhassuk a Teremtőt. De vajon ez lehetséges?
Létezik szolgálat a jécer hárá megszűnte után?
Az emberek általában azt szokták gondolni, hogy azzal szolgálhatjuk a Teremtőt, ha legyőzzük a kísértést, kijavítjuk a hibáinkat, és ezáltal jobb emberré válunk. Ez önmagában igaz is – azonban nem ez a teljes igazság.
Rabbi Alexandri imája azt tanítja, hogy az igazi, tökéletes szolgálat még csak ezután kezdődik.
Amikor jót teszünk: építjük a világot, segítünk másokon, tanulmányozzuk a Tórát – ezek mind-mind olyan tevékenységek, ahol nemcsak azáltal tehetünk jót, ha a saját gyengeségeinket leküzdjük.
