Bölcseink tanítása szerint a közösségben mondott ima [tefilá becibur] ereje különleges:
„Nem hallgattatik meg az ember imája, csakis a gyülekezés házában [zsinagógában] […]
Honnan tudhatjuk, hogy a Szent, Áldott Ő megtalálható a zsinagógában? Ahogyan írva van: ’az Örökkévaló a hatalmasok gyülekezetében áll’.
És azt honnan tudjuk, hogy ha tízen imádkoznak, akkor az Örökkévaló Jelenléte [Sechiná] van velük? Ahogyan írva van: ’az Örökkévaló a hatalmasok gyülekezetében áll’”
(Beráchot 6a, Zsoltárok 82:1 alapján)
Talán meglepő lehet, hogy az imának csak az egyik fő katalizátora a minjen, a közösség, a másik azonban maga a zsinagóga.
A Sulchán Áruch így írja:
„Igyekezzen az ember a zsinagógában imádkozni a közösséggel.” (OC 90:9)
Világos, hogy ha zsinagógában vagyunk és a közösség is velünk van, akkor az az ima erősebb, mintha mindkettő hiányzik. A kérdés csak az, hogy a zsinagóga ill. a közösség önmagában is külön értékkel bír?
A fenti talmudi tanítás magyarázóinak megoszlik a véleménye. Van, aki szerint a zsinagóga csak akkor értékes, ha ott van a közösség is (Tur). Más szerint azonban az egyén imája a zsinagógában ugyanúgy meghallgattatik, ahogyan a közösség imája bárhol máshol (Rámbám)
Ez a vita abban a kérdésben csúcsosodik ki, hogy melyiket válasszuk:
inkább imádkozzunk egyedül a zsinagógában, vagy a közösséggel a zsinagógán kívül?
A Sááré Tesuvá szerint a közösség a fontosabb (90:12), a Miskenot Jáákov szerint azonban a zsinagóga (OC 1:87).
Magyarországon (is) gyakran előfordul, hogy összegyűlünk a zsinagógában imára, de nincsen meg a minjen. Sokan ilyenkor kétségbeesnek: minek jöttünk?
Mindenekelőtt: az imát mindenképpen el kell mondania, ha jön zsinagógába, ha nem. Azáltal, hogy eljött, az imája automatikusan nagyobb eséllyel hallgattatik meg. Mindezen túl most azt is megtanultuk, hogy van olyan vélemény, hogy a minjen nélkül mondott zsinagógai ima akár értékesebb is lehet mint a minjennel, zsinagógán kívül mondott ima.
Többször is előfordult, hogy elkezdtük mondani a zsinagógában az esti imát minjen nélkül, és némelyek előbb fejezték be az imát, így elindultak hazafelé. Meglátásom szerint ez nem helyes.
A Pirké Ávot különböző bibliai bizonyítékokat gyűjt a Teremtő Jelenlétének szintjeire:
„Ha tízen ülnek és a Tórával foglalkoznak, az Örökkévaló Jelenléte [Sechiná] van közöttük […] Honnan tudjuk, hogy öten is? […] Honnan, hogy hárman is? […] Honnan, hogy ketten is? […]” (3:6)
Ebből az idézetből világos, hogy nemcsak a 10 fő számít.
Óvakodjunk attól a tévhittől, hogy minjen nélkül az ima nem ima!
Bölcseink tanítása szerint a 2, 3, 5 fős csoportoknak is külön ereje van. Ezért ha nincsen nagyon sürgős teendője az imádkozóknak, ne hagyják társaikat magukra, csak azért, mert ők lassabban imádkoznak!
Éppen az esti imában, az Ámidá előtt bevezetett mondatok célja az, hogy az imádkozók egymást megvárják, ne menjenek egyedül haza. Ez a magyarázata annak is, hogy ezt az imarészt Izrael földjén nem szokták mondani (ld. Sulchán Áruch 236:2, Misna Berura).
Cháim Smuelevitz rabbi (1902-1979), a neves Mir jesiva vezetője fantasztikus elvet tanít a háborúba induló katonák kapcsán. Miután minden lehetséges kifogást felsoroltak, azokat is hazaküldik, akiknek „fél a szíve”:
„Hogy ne olvassza meg testvéreinek a szívét, [hogy ne legyen olyan] mint az ő szíve” (Mózes 5., 20:8)
A közösségben mondott ima különleges érdeméhez közösségre van szükség. A közösség tagjai odafigyelnek egymásra, fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Nem egyfajta „imaszolgáltatásért” jövünk a zsinagógába, hanem egy csapat vagyunk.
Ezért arra is gondoljunk, hogy a másiknak milyen érzés az, ha megvárjuk, és az ima végét is közösen mondhatjuk el – akár minjen nélkül is.
