A múlt alkalommal elkezdtünk a tefilá becibur [közösségi ima] halachikus forrásait és témáit. A Talmud és a Sulchán Áruch egyértelmű: a közösségben mondott ima jobban meghallgattatik (Beráchot 6a, OC 90:9).
Kérdés, hogy mi a helyzet, ha a közösségi ima során kevésbé tudunk az imára koncentrálni mint egyedül?
Hangsúlyozzuk: nem arról van szó, hogy valakinek nehéz megoldania a zsinagógába való eljutást, például egyéb elfoglaltságai miatt.
Azt is tartsuk fejben, hogy az emberek különbözőek: van olyan, akinek éppen a közösségben könnyebb odafigyelnie az imára, mert úgy érzi, hogy nincsen egyedül. Mások azonban ennek éppen az ellenkezőjéről számolnak be. Ők vajon fel vannak mentve a közösségi ima kötelezettsége alól?
Mindenekelőtt: egyáltalán nem egyértelmű, hogy pontosan mi is a közösségi ima kötelezettsége. A Sulchán Áruch maga úgy fogalmaz, hogy az ember „igyekezzen” közösségben imádkozni. Ez alapján azt gondolhatnánk, hogy puszta igyekezetről van szó – ha nem sikerül, nem történik semmi.
A Rámbám megfogalmazása már valamivel vitathatóbb:
„A közösség imája mindig meghallgattatik, még akkor is, ha vétkesek is vannak köztük, a Szent, Áldott Ő, sosem veti meg a közösség imáját, ezért szükséges az embernek a közösséghez csatlakoznia. És ne imádkozzon egyedül soha, amikor közösséggel is tud.” (Tefilá 8:1)
Ez utóbbi sorait kétféleképpen is értelmezik. Mose Feinstein rabbi (1895-1986) szerint valóságos kötelezettségről van szó, és az is kiderül belőle, hogy ha tudunk úgy imádkozni, hogy meghallgattassék és úgy is, hogy ne, akkor kötelesek vagyunk tenni azért, hogy meghallgattassék (ld. Igrot Mose OC 2:27, 3:7).
Arje Pomerancsik rabbi (1908-1942), a Briszker Ráv egyik legkiemelkedőbb tanítványa másképpen érti: az indoklás az, hogy az ima meghallgattassék egy természetes cél, és emiatt kell közösséggel imádkoznunk, nem pedig rabbinikus rendelet miatt (Émek Beráchá, Birkot Kriát Smá 1).
Magában a Talmudban is találhatunk pro és kontra érveket egyaránt. Egyrészt beszámol Rabbi Eliezer esetéről, aki felszabadított egy rabszolgát azért, hogy kiegészítse vele a minjent (Beráchot 47b).
A rabszolga felszabadítását azonban a Tóra normális körülmények között nem engedi meg. A Talmud válasza: ha micvához van szükség rá, akkor megengedhető. Ebből kiderül, hogy a közösségi imádkozás igenis micva!
Egy másik esetben azonban Rav Jichák számonkérte Rav Nachmant, hogy miért nem jött zsinagógába imádkozni? Azt mondta, hogy nem tudott. De akkor legalább miért nem gyűjtött magával 10 embert? Mert az nagyon fárasztó lett volna számára (Beráchot 7b).
Abból a tényből, hogy Rav Jichák elfogadja ezt a választ, következik, hogy a közösségi ima nem abszolút kötelezettség – így érvel a fentebb említett Pomerancsik rabbi.
Mindezek alapján úgy látszik, hogy ha az ember valóban jobban tud koncentrálni egyedül, akkor elképzelhető, hogy helyesebb, ha egyedül imádkozik.
Úgy tűnik, hogy ez a végső következtetése Rav Jáákov Katzinnak (1899-1995), aki eredetileg azt a kérdést vizsgálta, hogy ha valaki mély, kabbalisztikus „kavanákat” fűz az imájába, akkor imádkozhat-e egyedül (Káciné Erec OC 6).
Némileg eltérő ettől a már említett Mose Feinstein rabbi álláspontja, aki azt a talmudi álláspontot hozza, mely szerint ma már nem tudunk ugyanazzal a figyelemmel odafigyelni az imáinkra, mint a régiek (ld. Beráchot 17b, Toszfot „Ráv Sisá”, Sulchán Áruch OC 70:3).
Így ő nem fogadja el azt a kifogást sem a közösségi imával szemben, hogy több ideje marad a Tóra tanulására annak, aki egyedül imádkozik.
Figyelemreméltó és releváns kérdést kérdeztek Mose Sternbuch rabbitól (1926-): vajon amikor nem jön össze a minjen, akkor van értelme együtt imádkoznia a maradék néhány embernek? Vagy ilyenkor nyugodtan hazamehetnek, és mindenki imádkozhat otthona nyugalmában (Tesuvot veHánhágot 2:57)?
Ez a kérdés Magyarországon, vidéken is különösen aktuális, ahol számos közösségben különleges erőfeszítéseket tesznek, akár 7-8 fő összeverbuválására, és Budapestről is hívnak előimádkozót, hogy segítse őket.
Érvelése szerint 3 főtől bizonyosan mondhatjuk, hogy érdemes erőfeszítéseket tenni a közös imádkozásért. Hiszen ez az a kifejezés, amit a Talmud használ:
„Rabbi Nátán mondja: honnan tudjuk, hogy a Szent, Áldott Ő nem veti meg a sokaság [rábim] imáját? […] Ahogyan írva van: ’Békességben váltotta meg a lelkemet, az ellenem folyó harcból, mert sokaság [rábim] volt velem’” (Beráchot 8a, Zsoltárok 55:19 alapján)
Márpedig a Talmud más ügyben már három főt is sokaságnak nevez, ugyanezt a kifejezést használva: ha egy fogadalomról sokan tudnak, akkor azt jóval nehezebb feloldani. Rav Nachman véleménye szerint ehhez pedig már 3 fő is elég, és a Sulchán Áruch is az ő véleményét véglegesíti (Gitin 46a, JD 228:21).
Mi a helyzet azonban, ha csak ketten vannak? Ezügyben Rav Sternbuch Morvaország főrabbijának, a Csurgón született Benet Mordechájnak (1753-1829) a Talmudra írt magyarázatát idézi. Ő meglepő bizonyítékot talált arra, hogy ilyenkor is helyesebb együtt imádkozni:
„Aki őrzi a holttestet, még akkor is, ha nem a rokona, mentes a Smá mondásától, az imától, a tefilintől, és minden micvától, ami a Tórában van.
Ha ketten vannak, amíg az egyik őrzi, a másik olvas, [utána] a másik őrzi, az egyik olvas. Ben Ázáj mondja: ha hajón jöttek, hagyhatják a sarokban, és mindketten imádkozhatnak egy másik sarokban.” (Beráchot 18a)
A Talmud megmagyarázza: Ben Ázáj véleménye szerint a hajón a holttest kevésbé van rágcsálók által veszélyeztetve, ezért engedi meg, hogy ilyenkor legalábbis az ima idejére magára hagyják a holttestet.
Benet rabbi magyarázata szerint ebből világos: ha akár csak ketten is vannak, az imájuk azonnal más minőséget kap, ha együtt mondják.
Noha érvelésével nem minden magyarázó ért egyet, arra azonban mindenképpen rávilágít, hogy ha imára gyűlünk össze, és nem jön össze a 10 fő, az még korántsem ok arra, hogy elkeseredjünk vagy rossz kedvvel mondjuk el az imát!
