Az Ácháré Mot hetiszakasz eleje Jom Kipurt írja le. Jom Kipur pedig talán az egész év legkülönlegesebb napja. Ahogyan a nap maga, ugyanúgy ez a szakasz is több szempontból rendkívüli.
Először is:
hosszasan ecseteli a kohén gádol [főpap] teendőit, csak éppen azt nem írja le, hogy mindez micsoda? Miért és mikor kell mindezt megtenni?
Minderre csupán a hosszú szakasz legvégén derül fény:
„És legyen nektek örök rendelkezés, a hetedik hónapban, a hónap tizedik napján, sanyargassátok lelketeket, és semmilyen munkát ne végezzetek…” (Mózes 3., 16:29)
A másik furcsaság pedig az, ahogyan a szakasz kezdődik:
„És beszélt az Örökkévaló Mózeshez Áron két fiának halála után, amikor közeledtek az Örökkévaló elé, és meghaltak.” (16:1)
Mi a köze Jom Kipurnak Áron fiainak halálához? Miért kell összekapcsolni a kettőt? Nem olvastuk már az ő történetüket jóval korábban?
Talán a legegyszerűbb válasz az idézett mondatban rejlik: „közeledtek az Örökkévaló elé”. Áron pedig pontosan azt a parancsot kapja Jom Kipur apropóján, hogy ezt nem teheti meg mindig, csak Jom Kipurkor:
„Beszélj Áronhoz, testvéredhez, hogy ne jöjjön minden időben a szentségbe” (16:2)
Persze ezután ahelyett, hogy elárulná, hogy pontosan mi az az idő, amikor jöhet a szentségbe, inkább azt írja le a Tóra, hogy hogyan, mivel jöjjön, vagyis pontosan milyen áldozatokat mutasson be. Jom Kipur ideje csak a szakasz legvégén derül ki.
Egy másik lehetséges válasz a híres talmudi mondás:
„Az igazak halála engesztelést hoz” (Moéd Kátán 28a)
Talán nem is találhatnánk ékesebb példát erre az elvre. Hiszen Jom Kipur napjának engesztelése a lehető legerősebb engesztelés, mivel minden évben megismétlődik és minden ember számára elérhető. Áron fiainak hirtelen, meglepetésszerű, nehezen megmagyarázható halálánál megdöbbentőbb esetet pedig aligha találunk a Tórában.
Ezért kellett Áron fiainak halálát ismét megemlíteni Jom Kipur mellett.
Noha kissé meglepő, hogy a Talmud két példát is hoz erre az elvre: Miriám és Áron halálát. Nádáv és Ávihu halálát azonban kihagyja – a Midrás azonban megemlíti (Vájikrá Rábá 20:12).
Egy harmadik lehetséges választ kaphatunk akkor, ha madártávlatból vizsgáljuk meg az éppen olvasott tórai részeket.
Mikor olvastunk ugyanis utoljára Nádáv és Ávihu haláláról? A Smini hetiszakaszban. Ott az elbeszélés váratlan módon félbeszakadt, és a Tóra inkább a kóserság törvényeit kezdte el felsorolni (ld. Mózes 3., 10:20-11:2).
Ezt követte a szülő nő, a karanténba helyezett, elszíneződött bőrű (mecorá), és a nemi funkciók miatt tisztátalan (záv / zává / nidá) ember törvénye. A Midrás ezt így kommentálja:
„Rabbi Szimláj mondta: ahogyan az ember teremtése az állat és a madár teremtése után történt, ugyanúgy a törvénye is az állat és a madár után van írva.” (Vájikrá Rábá 14:1)
Eszerint semmi más nem szakította meg a Nádáv és Ávihu haláláról szóló szakasz elbeszélését, mint a tisztaság és tisztátalanság törvényei: először az állaté, utána az emberé.
De hogyan vezet ez az ív Jom Kipurhoz, majd a szentté válás törvényeihez, amiről a következő szakasz szól (Kedosim)?
Nádáv és Ávihu halála éppen a Szentély felavatásának napján történt. Ugyanabban a pillanatban, amikor a szentség megjelent ebben a világban, mintegy kézzelfogható formában, egyúttal a veszély is megjelent, hogy az ember túl közel kerülhet hozzá.
Hasonló helyzetről olvashattunk a Tóraadás előtt, a Szináj hegy körbekerítése kapcsán is (ld. Mózes 2., 19:21-23).
Ez teszi szükségessé azt, hogy nagy alapossággal tekintsük át az állatok és emberek tisztaságát. Azokat a szabályokat, amikkel tiszta lesz az, amit megeszünk, és mi is tisztává válunk – alkalmassá arra, hogy a Teremtőhöz közel kerüljünk az Ő Szentélyében.
Ugyanennek a tisztulási folyamatnak a része Jom Kipur napja is, annak teljes szolgálatával. Igen részletes, ahogyan a mecorá szabályai, felismerése és megtisztulása is igen részletes.
Mindezek ugyanazt üzenik, amit az Örökkévaló is tanított Áronnak: „hogy ne jöjjön minden időbena szentségbe” (16:2). A szentség megközelítése komoly felkészülést, alapos tanulást és megannyi részletet igényel.
Talán ez arra is választ ad, hogy miért csak a szakasz végén derül ki, hogy Jom Kipurról van szó: mivel ezúttal nem az ünnepnapok leírása a cél. Azokról majd a következő héten fogunk olvasni. Hanem ugyanaz, ami a korábbi szakaszokban: a pontos részletek, amik a tisztaságra és a szentségre előkészítenek.
Ha mindezen túl vagyunk, akkor kezdődik a Kedosim szakasza, ahol számos, egyszerűnek tűnő parancsolatot kapunk, melyek azonban mégis a szentséghez vezetnek el.
Hogyan lehetnek képesek ezek az egyszerű cselekedetek ilyen magas szintre emelni művelőiket?
Csakis úgy, ha előtte már túljutottunk azon az alapozáson, ami idáig vezet: a tisztaság és szentségre való figyelem, óvatosság minden apró részletén.
