A Sulchán Áruch egyik híres döntése szerint igencsak ébernek kell lennünk akkor, ha ki akarjuk segíteni a másikat azzal, hogy éppen hol tartunk az omerszámlálás folyamatában.
A legjobb persze az, ha mindenki állandóan tudatában van az éppen aktuális napnak, sőt, a heteknek is, ahogyan Ábájé tanítja:
„Micva számolni a napokat és micva számolni a heteket.” (Menáchot 66a)
Ez ugyanis állandó időtudatossághoz, éberséghez vezet, ami egy igen méltó felkészülés Sávuot ünnepére, a Tóraadásra, ami a számolás beteljesedésekor lesz. A Mózesnek tulajdonított zsoltárban olvassuk:
„Így tudasd velünk napjainkat számolni, és ez vigyen minket bölcs szívhez.” (Zsoltárok 90:12)
Aki azonban mégsincsen tudatában annak, hogy mennyit számolunk, arra vonatkozik a Sulchán Áruch következő tanítása:
„Akit megkérdezett a barátja naplementekor, hogy mennyit számolunk ma este, mondja neki azt: tegnap volt ennyi. Mert ha a mait mondaná, akkor már utána nem tudna áldással számolni. De naplemente előtt, mivel az még nem ideje a számolásnak, nincsen benne semmi.” (OC 489:4)
Eszerint elképzelhető olyan eset, amikor nem egyértelműen jó dolog az, ha kimondjuk az omer napját – hiába micva.
Megdöbbentő, hiszen hogyan lehetséges az, hogy teljesítünk egy micvát akaratunk ellenére?
Mindenekelőtt annak eredjünk utána, hogy honnan ered maga a szabály? A Talmud nem ír róla. A Sulchán Áruch Rámbámra hivatkozik, de nála sem találunk ilyesmit explicit leírva. Csak ennyit:
„Ha számolt, de nem mondott áldást, akkor mentesült, és később [arra a napra] már nem mondhat áldást.” (Temidim uMuszáfin 7:25)
Tehát ha valaki úgy számolt omert, hogy nem is tudott arról, hogy áldást kellene mondania rá, és később ezt valaki közli vele, akkor utólag az áldás már nem pótolható.
A Sulchán Áruch szerzője, Joszéf Káro egyebek mellett Rámbám munkáját is magyarázta. Keszef Misne c. művében igyekezett megtalálni Rámbám döntéseihez a talmudi forrásokat. Megjegyzésként a fentihez ennyit fűzött hozzá:
„Nyilvánvaló, hiszen az áldás nem akadálya a micva teljesítésének.”
Valóban: a micvákat a Tóra vezette be, az arra mondott áldásokat pedig a Talmud Bölcsei. Így ha valaki egy micvát teljesít, de áldást nem mond rá, akkor azzal a micva teljesült. Az elmaradt áldásnak pedig nincsen erejében, hogy a micva teljesülését megakadályozza.
Mindebből azonban nem következik az, hogy ha valaki más kérdezi az omer éppen aktuális napját, akkor azáltal mintegy akaratunkon, sőt, tudtunkon kívül tudjuk teljesíteni a számolást.
Ez egy másik kérdéshez vezet el minket: micvot crichot káváná, azaz a micvák teljesítéséhez szándékra is van szükség, vagy esetleg anélkül is lehetséges?
„Van, aki azt mondja, hogy a micvák teljesítéséhez nem szükséges a szándék. De van, aki azt mondja, hogy szükséges, hogy legyen szándéka teljesíteni azt a micvát – és ez utóbbi a halacha [törvény].” (Sulchán Áruch OC 60:4)
A szándék tehát szükséges – eszerint nem képzelhető el az, hogy valaki csak a barátjának a kérdésére akar válaszolni, de akarata ellenére „ellövi” a lehetőségét, és már nem mondhat aznap este áldást.
Akkor viszont miért mondja mégis ezt a Sulchán Áruch? A Misna Berura segít feloldani ezt a látszólagos ellentmondást:
„Aki szerint nem szükséges a szándék, aszerint teljesíti. Igaz, hogy mi azt tartjuk, hogy szükséges, viszont az áldás szempontjából szigorítanunk kell, és a másik véleményt is figyelembe venni.” (489:22)
Általánosságban véve igaz: ha kétségünk van, hogy mondjunk-e egy áldást vagy sem, mert például a rabbik vitáznak abban az ügyben, akkor jobb szigorítanunk és nem elmondanunk az áldást (száfék beráchot lehákél).
Ebben az esetben azonban furcsa – hogyan mondhatjuk, hogy kétségünk van, hiszen látszólag eldöntött vitáról van szó? A Sulchán Áruch maga írta fentebb, hogy a vitát eldöntötte.
Technikailag mondhatjuk: pusztán az a tény, hogy a Sulchán Áruch a kisebbségi véleményt is leírta, önmagában is azt jelenti, hogy bizonyos esetekben igenis figyelembe vesszük.
Mindez azonban csak olyan esetről szól, amikor az ember nem döntötte el, hogy akarja-e teljesíteni a számolás micváját vagy sem. Noha mondhatnánk azt, hogy maga a körülmény, hogy a kérdező kérdésére felel, mutatja, hogy ez nem az ő saját micvateljesítése.
„Ha kifejezetten gondol arra, hogy nem áll szándékában mentesülni, akkor mondhatja az aznapi számot is” (Misna Berura 489:22)
A magunk számára elfogadhatjuk a Misna Berurának ezt a döntését. A Táz azonban vitatkozik, és azt mondja, hogy nem kell gondolni ilyesmire (489:7).
Logikája ugyanaz, amit fentebb mondtunk:
a kérdezés körülménye elég ahhoz, hogy a válasz ne számítson micvateljesítésnek.
A logika mellé a Táz bizonyítékokat is hoz más szituációk törvényeiből.
Végeredményben azonban nem vitatkozik a Sulchán Áruch alapvető törvényével, és ő sem javasolja, hogy az adott nap számát említsük a válaszban. Megtörtént esetben azonban [bediávád], ha mégis megemlítettük, a Táz véleménye szerint igenis lehet ezután áldással együtt számolni.
A gyakorlatban azonban a Táz döntése vitatott. Legfőbb magyarázója, a Pri Megádim igazán érdekes érvet hoz: különbséget teszünk rabbinikus és tórai törvények között. Az omerszámlálás látszólag tórai törvény, hiszen a Tóra feketén-fehéren leírja, hogy számoljunk.
De a legtöbb rabbi véleménye szerint napjainkban, hogy nincsen Szentély és áldozatok, az omerszámlálás is csupán rabbinikus „emlékeztető”, hiszen a Tóra azt mondja, hogy a számolást az omer áldozat bemutatása után kell megtennünk – márpedig az idén sajnos ez nem történt meg.
Ha viszont ez így van, azonnal érthetőbbé válik a Sulchán Áruch szigorú hozzáállása a számoláshoz. Hiszen az egész kérdés abból indult ki, hogy szükséges-e a micvákhoz a káváná, a szándék? Abból indultunk ki, hogy szükséges.
Ez azonban csak tórai törvényekre érvényes. Csakhogy most már látjuk, hogy az omerszámlálás rabbinikus – így elképzelhető, hogy az valóban teljesül, akár a szándékunk nélkül is. Ez az oka annak, hogy nem mondhatunk áldást, hacsak nem gondoltunk rá explicit, hogy nem kívánunk mentesülni.
A Pri Megádim utolsó ötlete a témában szintén figyelemreméltó. A tanulás elején említettük Ábájé véleményét, aki szerint a napokat és a heteket is számolnunk kell – a gyakorlatban pontosan ezt is tesszük.
Amikor megkérdeznek, hogy mennyit számolunk ma, akkor viszont csak a napot szoktuk elmondani.
A Pri Megádim felveti, hogy ez a tény önmagában is elég lehet ahhoz, hogy utána áldással számoljunk. Hiszen ez a dupla kétség [szfék szféká] klasszikus esete: a fent mondottak alapján eleve kétséges az, hogy a kérdésre válaszolással teljesítettük-e a micvát (talán szükséges hozzá a szándék), és most egy újabb kétség, hogy Ábájé feltételét elmulasztva talán szintén nem teljesítettük. A gyakorlatban a Pri Megádim nem engedi meg, hogy e szellemes logikára támaszkodva megtörtént esetben elmondjuk az áldást.
