A múlt héten olvastuk Mózes harmadik könyvének „kakukktojás” hetiszakaszát. Hiszen ez a könyv szinte végig a kohénokról és a szolgálatukról szól. De a múlt hét kulcsgondolata ez volt:
„Beszélj Izrael fiainak egész gyülekezetéhez, és ezt mondd nekik: szentek legyetek, mert Szent vagyok Én, az Örökkévaló Istenetek.” (19:2)
Vagyis miközben a könyv többi részében a kohénok a szentek, a különlegesek, addig most látszólag pontosan az ellenkezőjét olvastuk: a gyülekezet egésze, mindenki szent.
Ráadásul a magyarázatokból kiderül, hogy a szentség pontosan abban áll, hogy kiemelkedik, elválasztódik a környezetétől. A kohénok kiemelkednek Izrael népéből. De Izrael népe is csak együtt, közös erővel tud kiemelkedni a világ népei közül.
Ezen a héten pedig így folytatódik a szentség témája:
„És ne szentségtelenítsék meg Szent Nevemet, és meg fogok szentelődni Izrael fiai között. Én vagyok az Örökkévaló, a ti megszentelőtök.” (22:32)
Ez a kétféle szentség a Talmud tükrében azonban igen különböző. Míg az elsőt egyáltalán nem is említi, a másodikra (kidus Hásém – a Teremtő Nevének megszentelése) éppen túl sokféle példát ír, több helyen:
példamutató, nyilvános viselkedés, önfeláldozás, közösségben való imádkozás, belső kísértés legyőzése.
Rási magyarázata szerint a közös nevező mindezekben: mások ösztönzése a jóra.
Ez az átfogó észrevétel pedig azt is megmagyarázza, hogy mi a kapcsolat az előző hetiszakasz szentség-fogalmával. Annak ellenére, hogy a szentség elkülönést jelent, paradox módon elkülönülni is igazán csak együtt tudunk. Ha segítjük, ösztönözzük és folyamatosan erősítjük egymást.
