Ahány Tóramagyarázó, annyiféleképpen magyarázzák ennek az igencsak általánosan hangzó parancsolatnak a mibenlétét:
„Beszélj Izrael fiainak egész gyülekezetéhez, és mondd meg nekik: szentek legyetek, mert szent vagyok Én, Örökkévaló Istenetek.” (Mózes 3., 19:2)
A szentség fogalma első pillantásra ugyanis igen rugalmas. Egy pozitív, magas szint – ennyi érthető belőle különösebb előismeretek nélkül is.
De vajon létezhet egyáltalán olyan magyarázat, amit ne lehetne ráhúzni?
Az a mód, ahogyan a Tóra használja a szent szót, valamelyest behatárolja, hogy mi lehet a szentség. Mit nevez a Tóra „szent”-nek? Például: a szombatot (Mózes 2., 16:23), a zsidó népet (Mózes 2., 19:6), a Szentélyt (Mózes 2., 25:8).
Mindhárom példa elkülönül és kiemelkedik a környezetéből: a szombat a többi nap, a zsidó a többi nép, a Szentély a többi hely közül.
A klasszikus magyarázók is erre az alapjelentésre építenek. Rási magyarázata szerint szent az, aki elkülönül a szexuális tilalmaktól. Magyarázatának alapja az, hogy pontosan e tilalmak felsorolása után áll a Tórában a szentség parancsa.
Rámbán szerint a szentség kiérdemléséhez nem elég az explicit tilalmaktól elkülönülni, hanem még a megengedett dolgokban is a Tóra szellemiségét szükséges követni. El kell „különülni” a fizikai élvezetektől, tartózkodni a szélsőséges élvezetektől, még akkor is, ha azok teljesen megengedettek.
Ha összevetjük a két véleményt, azt látjuk, hogy Rámbán meghatározása erősebb abban, hogy a szentségről valóban azt szoktuk feltételezni, hogy az valami többet jelent annál, mint ami kötelező.
De ezt Rási is tudja – akkor vajon miért fogadhatja el az egyszerűbb magyarázatot?
Az ő magyarázatának egyértelmű előnye a szövegszerűség, hiszen ő csak olyanból indul ki, ami a Tórában leírva szerepel. Rámbán ezzel szemben pontosan arra építi a magyarázatát, hogy a szentségnek többnek kell lennie, olyasvalaminek, ami a Tóra szigorú betűjén túlmutat.
Rási pedig úgy felelhet Rámbán kihívására, hogy a tilalmak betartása önmagában még nem szentség, viszont hosszútávon ahhoz vezet, abba az irányba mutató cselekedet.
Ez egyébként egy másik, kulcsfontosságú motivációja a Tóra magyarázóinak: az eredetileg elvont, absztrakt és általános felszólítást („szentek legyetek”) formáljuk át olyasmivé, ami kézzelfogható és megcselekedhető bárki számára.
Szforno magyarázata szintén figyelemreméltó, és ugyanennek a két kritériumnak igyekszik megfelelni: szövegszerűség és kézzelfoghatóság. Szerinte az ember azáltal lehet szent, ha a Teremtőhöz való hasonlatosságra törekszik.
Magyarázata egyértelműen szövegszerű, hiszen a parancsolat így szólt: „szentek legyetek, mert szent vagyok Én, Örökkévaló Istenetek”. Ha ugyanúgy kell szentnek lennünk, mint Ő, akkor logikus, hogy az Ő tulajdonságait igyekezzünk követni.
A Talmud ezt így fogalmazza meg:
„Hasonlíts Őrá: ahogyan Ő is irgalmas és kegyelmes, úgy te is legyél irgalmas és kegyelmes.”
(Sábát 133b)
A Talmud egy másik helyen is idéz hasonló tanítást, ami már jóval konkrétabb és kézzelfoghatóbb cselekedeteket ír le:
„Ahogyan Ő is felöltözteti a mezíteleneket, ugyanúgy te is öltöztesd fel a mezíteleneket.
A Szent, Áldott Ő, betegeket látogat, te is látogass betegeket.
A Szent, Áldott Ő megvigasztalja a gyászolókat, te is vigasztald meg a gyászolókat.
A Szent, Áldott Ő eltemeti a halottakat, te is temesd el a halottakat.”(Szotá 14a)
Zavarba ejtő a magyarázatok sokfélesége, és elgondolkodtatja az embert:
vajon valóban ennyire nehéz lenne megértenünk azt, hogy mi is az a szentség, hogyan is kell szentnek lennünk?
Ha megkérdeznénk az utca emberét, azt felelné: az a szent ember, aki kiemelkedik a többi közül, magasabb spirituális szintet ér el. Akkor a magyarázók vajon éppen ezt miért nem említették?
Ahogyan fentebb is észrevettük: a magyarázók célja az, hogy az elméleti fogalomhoz konkrét cselekedetet jelöljenek ki számunkra. Ezért feltehetjük, hogy ezt az alapvetést minden magyarázó magától értetődőnek számította, és az ő kérdésük valójában nem az volt, hogy mi az a szentség, hiszen ezt valahol mindenki tudja, érzi.
A modern kutatók gyakran említik a keystone habit („kulcsfontosságú szokás”, máshol: vital behavior) fogalmát: egyetlen, látszólag apró, ismétlődő cselekedet, melynek messzire vezető pozitív hatásai vannak. A Tóra magyarázói pontosan ezt keresik meg a szentség rejtélyesen hangzó fogalma mögött.
