Közismert törvény, hogy a kohén még a mai időkben sem mehet temetőbe, nem teheti saját magát tisztátalanná.
Első pillantásra azért, mert a Szentély bármikor felépülhet, és szükség lehet a szolgálatára (ld. például Szanhedrin 22b, Táánit 17a, ahol arról tárgyalnak, hogy ihat-e bort egy kohén). Azt pedig csak akkor tudja végezni, ha rituálisan tiszta állapotban van. A Talmud azonban meglepő módon nem hozza ezt a látszólag kézenfekvő magyarázatot.
A Zohár (3:88b) szerint a kohénnak a Szentély felépülésétől független szentsége van, a holttestnek pedig olyan tisztátalansága, tisztátalan szelleme, amitől a kohénnak minden időben óvakodnia kell.
Kivételt képez e szabály alól, ha a saját legközelebbi hozzátartozóinak adja meg a végtisztességet:
„Mondd el a kohénoknak, Áron fiainak, és mondd el nekik, hogy lélek által ne tisztátalanítsák meg magukat népükben. Hanem csak a rokonuknak, aki közel van hozzájuk: anyjának, apjának, fiának, lányának és testvérének.” (Mózes 3., 21:1-2)
De mit jelent az, hogy a „népükben”? Hol máshol is kellene „megtisztátalanítaniuk” (azaz eltemetniük) a halottjukat, mint a népében?
A Talmud érdekes következtetést tanul ebből a szóból:
„Ráv Semájá tanította: azt hihetnénk, hogy még akkor is tisztátalanná teheti magát, ha eltávoztak a szülei a közösség útjaitól? A Tóra azt mondja: ’népükben’ – csak akkor, ha a népük cselekedeteit követik.” (Szanhedrin 47a)
A kohén tehát nem temetheti el azt a közvetlen hozzátartozóját, aki a zsidó vallást, közösséget elhagyta.
Az idézett tágabb talmudi szakasz [szugja] egy másik fontos elvét is érinti a hetiszakaszunknak:
„És ne szentségtelenítsék meg Szent Nevemet, és meg fogok szentelődni Izrael fiai között. Én vagyok az Örökkévaló, a ti megszentelőtök.” (Mózes 3., 22:32)
Ez a kidus Hásém – a Teremtő Nevének megszentelésének parancsolata. Több lehetséges értelmezést is ír a Talmud, hogy ez mit is jelent a gyakorlatban.
Ezek közül talán a legismertebb, amikor az ember feláldozza saját magát, inkább meghal, csak nehogy megszegje a három főbűn egyikét: vérontás, bálványimádás, tiltott szexuális kapcsolatok (ld. Szanhedrin 74a).
Amennyiben ez a nyilvánosság előtt történik, az kidus Hásémnek számít:
„Mindenki, akiről úgy áll, hogy inkább haljon meg, csak ne szegje meg [jéhárég veál jáávor], és meghal, és nem szegi meg, az megszentelte a Teremtő Nevét.
Ha ez tíz zsidó jelenlétében történt, akkor megszentelte a Teremtő Nevét a sokaságban, ahogyan Dániel, Chananja, Misáél és Ázárjá, és Rabbi Akiva és tanítványai (ld. Dániel 3:20, 6:17, Peszáchim 50a).
Ők a királyság áldozatai [hárugé málchut], akiknek a szintjénél nincsen magasabb.” (Rámbám, Jeszodé háTorá 5:4)
E fogalom alapján merül fel a kérdés, hogy mi a helyzet azokkal, akik erőszakos halál áldozatává válnak, anélkül, hogy önként választották volna. Vajon ez is kidus Hásém?
És mi a helyzet, ha az áldozat életében egyáltalán nem élt példás életet? A mártírhalál vajon mindezt „felülírja”?
De mindenekelőtt azt tisztázzuk, hogy ezt egyáltalán miért fontos megtudni. Vajon van ennek gyakorlati jelentősége egyáltalán?
Egyszerű beszélgetésekben az szokott felmerülni, hogy vajon mondhatunk-e rosszat az áldozatokról? Mondhatjuk, hogy a bűneik miatt haltak meg? A Tóra vajon nem tartja bűnnek az „áldozat hibáztatását”?
Ennél gyakorlatiasabb kérdés, hogy ha az illető olyan súlyos bűnt követett el korábban, ami miatt a halacha tiltja az eltemetését, akkor vajon a mártírhalál felmentést ad-e ez alól?
Kezdjük Rámbám fent idézett soraival, mely szerint „a királyság áldozatai” a túlvilágon elérik a létező legmagasabb szintet. Ha ez valóban a mártírhalál eredménye, akkor akár független is lehet az áldozat előéletétől.
Rámbám törvényének azonban nem ez az egyszerű olvasata. Ott kifejezetten olyan emberről beszél, aki saját szabad akaratából döntött a mártírhalál mellett. Törvényének forrása a Talmud alábbi szakasza:
„A királyság áldozatainak [hárugé málchut] senki sem állhat a határaiban [senki nem kerülhet közel hozzájuk a túlvilágon].
És kik ők? Talán Rabbi Akiva és társai? Vajon nekik csupán ennyi lenne az érdemük? Hanem Lod mártírjai.” (Peszáchim 50a)
Amint a háttértörténetből kiderül, Lod mártírjai maguk vállalták a mártírhalált a közösség megmentése érdekében. A szabad választás tehát elengedhetetlen feltételnek tűnik ahhoz, hogy valaki az ő szintükre kerülhessen.
Az ennek látszólag ellentmondó talmudi szugja Ábájé és Rává vitája, melyet részben fentebb már idéztünk a kohén kapcsán, aki nem temetheti el vétkes rokonát.
Ábájé azt akarta bizonyítani ebből a tanításból, hogy a halál önmagában – megtérés nélkül – nem hoz engesztelést a vétkes számára. Rává erre azt felelte, hogy különbség van erőszakos halál és természetes halál között. Az ő értelmezése szerint az erőszakos halál áldozatai különleges érdemben részesülnek:
„Így van írva: ’Zsoltár Ászáftól. Isten, népek jöttek az örökségedbe, tisztátalanná tették szent csarnokodat. Szolgáid tetemét az ég madarainak adták eledelül, jámboraid testét a föld vadjának.’
Kik a ’szolgáid’ és kik a ’jámboraid’? Nemde a ’jámboraid’ valóban jámborok, míg a ’szolgáid’ azok, akik eredetileg megérdemelték büntetésüket, és amikor meghaltak, ’szolgáid’-nak neveztetnek?” (Szanhedrin 47a, Zsoltárok 79:1-2 alapján)
Rává szerint a halál nemcsakhogy engesztelést hoz a vétkes számára, hanem az áldozat egyenesen a Teremtő szolgájának neveztetik! Ráadásul a talmudi szövegkörnyezetből az is kiderül, hogy mindez megtörténhet anélkül, hogy tesuvát [megtérést] csinált volna a halála előtt.
Ábájé ezt persze nem fogadja el, hiszen az ő világlátásának homlokegyenest ellentmond. Rává egyedülálló zsoltárértelmezését azonban nem utasítja vissza, hanem épít arra: amennyiben a kivégzés a Tóra alapján történt, akkor az engesztelés is csak a megtérés által lehetséges.
Ha azonban a királyság áldozatáról [hárugé málchut] van szó, akkor őt valóban súlyos igazságtalanság érte, így az „automatikus engesztelés” megtörténik.
Mindebből az következik, hogy mind Ábájé, mind Rává szerint igenis lehetséges, hogy az erőszakos halál áldozata engesztelést nyer evilági vétkeiért. A fentebb ígért különleges jutalom azonban („senki nem állhat a határaikban”) továbbra sem vonatkozik rájuk.
Rává feltevése azonban továbbra is furcsa: hogyan lesz a korábban gonosz emberből az Örökkévaló „szolgája”, pusztán a halála érdemében?
Pontosan ezt a talmudi vitát idézte a Chátám Szofer akkor, amikor egy temetéssel kapcsolatos kérdést intéztek hozzá (JD 333). Egy zsidót erőszakos módon meggyilkoltak, és a helyi lakosokban az merült fel, hogy egy külön parcellába temessék, az alábbi talmudi helyre hivatkozva:
„Mióta lerombolódott a Szentély, annak ellenére, hogy a Szanhedrin megszűnt, a négyféle kivégzés nem szűnt meg. […]
Aki kövezést érdemel, leesik a tetőről, vagy egy vadállat tapossa halálra.
Aki égetést, az tűzbe esik, vagy kígyó marja meg.
Aki kard általi halált, az átadatik a királyságnak, vagy banditák támadják meg.
Aki fojtást, az vízbe fullad, vagy a tüdejét támadja meg egy betegség.” (Szanhedrin 37b)
A helyiek érvelése szerint az a tény, hogy a zsidó áldozatot megtámadták, bizonyítja, hogy bűnös volt, megérdemelte, és ezen az alapon akarták megtagadni tőle a tisztességes temetést – annak ellenére, hogy konkrét bűnről nem volt tudomásuk.
Ezt az érvet a Chátám Szofer visszautasítja, mondván, hogy az a tény, hogy az illető erőszakos halált halt, önmagában még nem bizonyítja a gonoszságát.
Mindez azért megdöbbentő, mert egészen idáig pontosan az ellenkezőjét tanultuk:
az erőszakos halál nemhogy nem bizonyítja az áldozat gonoszságát, hanem éppen eltörli azt!
Ebből az látszik, hogy a két talmudi szakasz között ellentmondás van. A Chátám Szofer döntésében elfogadja Rává érvét, hogy az erőszakos halál engesztelést hoz. Az ő esetében azonban olyan emberről volt szó, akinél nem világos, hogy volt-e egyáltalán súlyos bűne.
Érvelése közben hoz egy történetet a Széfer Chászidimból (223.), melyben igenis eltemettek egy bűnöst a mártírok közé. Ezek azonban megjelentek álomban, és kérték, hogy távolítsák őt el onnan. Ez a történet éppen ellentmondani látszik Rává elméletének, hiszen a mártíroknak nem hozott megnyugvást az, hogy a bűnöst is vele együtt ölték meg.
A kérdéssel, hogy mi történjen azzal a hitetlennel, aki mártírhalált hal, Remo is foglalkozik a Sulchán Áruchban:
„Vannak, akik azt mondják, hogy egy hitetlen, akit a bálványimádók megöltek, meggyászolhatjuk. […] Mások szerint azonban ne gyászoljuk meg – és ezt a véleményt követjük.” (JD 340:5)
Az egyik legfontosabb magyarázó, a Sách, vitatja ezt a döntést, mondván, hogy meg kell gyászolni az illetőt, hiszen láttuk a Talmudban, hogy az erőszakos halál engesztelést hoz.
Remo véleményének védelmében azt mondhatjuk, hogy ő teljesen hitetlen emberről beszél, Rává pedig olyan emberről, aki halálos bűnt követett el. Míg az utóbbinak a cselekedete, az előbbinek a teljes életmódja, gondolkodásmódja a hibás.
Azt is láttuk, hogy a Talmud más helyein jóval szigorúbb véleményt találunk. Rává véleménye egyedülállóan magas szintre emeli a „bűnös mártírt” – ez a hozzáállás nem tükröződik sem a Rámbám, sem a Remo, sem a Chátám Szofer szavaiban.
Összességében elmondhatjuk, hogy a mártírhalál engesztelést hozhat, a magasabb szintű dicsőség eléréséhez azonban nem elég magasztos módon meghalni, hanem az életet is a Tóra szerint kell leélni.
