A smita év (hetedik év, „szombatév”) kapcsán vezeti be a Tóra a sanyargatás [onáá] törvényét. Ráadásul rögtön kétszer is:
„És ha eladsz egy terméket embertársadnak, vagy vásárolsz embertársad kezéből, ne sanyargassa [ál tonu] egyik ember a másikat.” (Mózes 3., 25:14)
„És ne sanyargassa [velo tonu] senki az ő embertársát, és féljél Istenedtől, mert Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened.” (25:17)
Bölcseink tanítása szerint a különbség az, hogy az első a pénzbeli sanyargatásra [onáát mámon], a második a szóbeli sanyargatásra [onáát devárim] vonatkozik:
„Itt figyelmeztet a szóbeli sanyargatás tilalmára: hogy ne ingerelje a barátját, és ne adjon neki olyan tanácsot, ami nem jó az ő számára.” (Rási)
Rási itt érdekes módon összekapcsolja ezt a tilalmat a néhány héttel korábban tanult „ne vess a vak elé gáncsot” (19:14) tilalmával, melyet ott majdnem pontosan ugyanezekkel a szavakkal magyaráz.
A Misna és a Talmud példákat ír arra, hogy milyen beszéddel szegjük meg ezt a tilalmat:
„Ugyanúgy, ahogyan tilos a sanyargatás az adásvételben, úgy tilos a szavakkal is.
Ne mondja neki: ’mennyibe kerül ez a tárgy?’ – miközben valójában nem akarja megvenni.
Ha megtérés fia [báál tesuvá], ne mondja neki: ’emlékezz régi cselekedeteidre!’
Ha jövevények fia, ne mondja neki: ’emlékezz atyáid cselekedeteire!’” (Bává Meciá 4:10)
A Talmud sok más példája között talán a legfontosabb: Jób barátai is sanyargatták Jóbot, amikor azt mondták neki, hogy bizonyára a cselekedetei miatt történnek vele a tragédiák (ld. Bává Meciá 58b).
A folytatásban a Talmud hosszasan bizonyítja, hogy a kétféle sanyargatás közül a szóbeli a rosszabb:
„Rabbi Jochánán mondta Rabbi Simon ben Jocháj nevében: nagyobb a szóbeli sanyargatás a pénzbelinél, mert erről azt mondja [az Írás], hogy ’féljél Istenedtől’, és a másikról nem.
Rabbi Elázár mondja: ez a testében [közvetlen valójában], az a pénzében bántja a másikat.
Rabbi Smuel bár Náchmáni mondja: ezt vissza lehet adni, azt nem lehet visszaadni.” (uott)
Miért van szükség ezekre a bizonyítékokra? Hiszen ha valóban mindkettőt a Tóra tiltja, akkor nincsen különbség: egyiket éppúgy tilos megtenni mint a másikat!
Mindenekelőtt: a szóbeli bántás egyik fontos, különleges esete a málbin pné chávéro bárábim, azaz a barátjának arcának elfehérítése [megszégyenítése] a nyilvánosság előtt. Ezzel kapcsolatban a Talmud különösen szigorúan fogalmaz:
„Tanították Rav Nachman bár Jichák előtt: mindenki, aki elfehéríti barátja arcát a nyilvánosság előtt, az olyan, mintha vért ontott volna.” (uott)
Ezért fontos tudni, hogy már ennek az „előszobája”, a szóbeli sanyargatás is igen szigorú – ha az előszobába nem megyünk be, akkor a súlyosabb tettet is elkerülhetjük.
A korai bölcseknél még olyan véleményt is találhatunk, mely szerint a szóbeli sanyargatásért botütés szabható ki – kivételesen, annak ellenére, hogy általában a csak szóban elkövetett bűnökért ilyesmit a Tóra csak a legritkább esetben ír elő (Mordechi Bává Meciá 306, Máhárám miRotenburg nevében).
Mindez élesen ellentmond annak az általános, hétköznapi megérzésünknek, mely szerint a pénzbeli visszaélésnek súlya van, a szavaink viszont „elszállnak”.
Ugyanakkor kivételeket is találhatunk e szabály alól:
„Van, aki azt mondja, hogy nincsen megparancsolva a sanyargatás tilalma, csak azokra, akik félik a Teremtőt. És aki saját magát is sanyargatja, azt szabad sanyargatni.” (Remo CM 228:1)
Mások azt is megfogalmazzák, hogy ha a másik bántalmaz minket szóban, akkor nem vagyunk kötelesek hallgatni, hanem kiállhatunk a jogainkért. Még akkor is, ha ez önmagában is bizonyos fokú agresszív megfogalmazást – viszont-bántalmazást – hoz magával (ld. Szmá 228:4, Chinuch 338).
Mindezzel együtt, az igazán dicséretes az, ha mégis képesek vagyunk visszafogni magunkat ilyenkor is, ahogyan Bölcseink mondják:
„Akik elszenvedik a megaláztatást, de nem aláznak meg másokat, hallják a megszégyenítést, de nem felelnek, róluk mondja az Írás: ’akik Őt szeretik, olyanok, mint a Nap, amikor ereje teljében felemelkedik’.” (Sábát 88b, Bírák 5:31 alapján)
További kivétel tanulható Rabbi Jochánán és Rés Lákis híres történetéből, mely éppen azzal kezdődött, hogy Rabbi Jochánán kritikus megjegyzést tett Rés Lákis múltjára (ld. Bává Meciá 84a).
A Máhársál magyarázata szerint ez azért nem számított a szóbeli sanyargatás megsértésének, mert Rabbi Jochánán Rés Lákis tanítója, mestere volt, aki Rés Lákist annak idején mintegy kihozta a teljesen vallástalan életből. Így feltételezhetjük, hogy a feddése is jószándékú.
