A közeledő Sávuot ünnepe különleges szerephez jut abban a talmudi szugjában, ami a Tóraolvasás rendjének kialakulását tanítja:
„Ezra vezette be Izraelnek, hogy olvassák a kohénok Tórájában [Vájikrá] szereplő átkokat Sávuot előtt és a Tóra ismétlésében [Devárim] szereplő átkokat Ros Hásáná előtt.
Mi az értelme? Azt mondja Ábájé – mások szerint Rés Lákis: azért, hogy érjen véget az év és az átkai.” (Megilá 31b)
A Talmud azonnal felteszi a nyilvánvalóan szembeötlő kérdést: vajon az évnek két vége van? Nem Ros Hásáná jelöli az új év kezdetét? Akkor mit csinálunk Sávuotkor – miért időzítjük az átkokat ilyenkorra?
A talmudi válasz az, hogy igen, bizonyos értelemben Sávuot is újévnek számítható, hiszen ebben az időszakban hoz ítéletet a Teremtő a fák gyümölcseinek ügyében:
„Négy időszakban ítéltetik meg a világ. Peszáchkor a gabonára, Sávuotkor a fák gyümölcseire.
Ros Hásánákor a világon mindenki áthalad Őelőtte, mint a nyáj, ahogyan írva van: ’aki szíveiket formálja egybe, aki megérti minden cselekedeteiket’.
És Szukotkor ítéltetnek meg a vízre.” (Misna, Ros Hásáná 1:2, Zsoltárok 33:15 alapján)
Aki azonban egy kicsit is járatos a zsidó évkörben, az emlékszik, hogy a fák újéve nálunk nem nyáron, hanem éppen télen, Tu BiSvátkor van.
Mindezzel együtt a két misna között nincsen ellentmondás, mert Tu BiSvát a mezőgazdasági adományok szempontjából számít új évnek, Sávuot pedig az új ítélet idejét jelenti.
Pontosan ezt is mondja egyébként az ezt megelőző misna. Valamint még a felsoroltakon kívül két további „újévet” is bevezet: Elul 1-jét és Niszán 1-jét, különböző számítások céljára.
Így aztán továbbra is kérdés marad:
pontosan mi is történik Sávuotkor, ami annyira fontos, hogy ez az egyetlen olyan újév, ami Ros Hásánával egy napon említhető?
Sávuot a Tóraadás ünnepe. Noha ezt a Tóra maga soha nem fogalmazza meg explicit, de az időzítés alapján világos.
Hiszen az egész omerszámlálási időszak, ami összeköti Peszáchot Sávuottal, jól láthatóan azt a célt szolgálja, hogy a szabadság, a kivonulás pillanatát összekapcsolja a Tóra elfogadásának, a szövetség megkötésének eseményével.
Az új év pedig egy új kezdet.
Sávuotkor, amikor a Tóraadásra emlékezünk, a Tórát újból magunkra vesszük.
Ez lehet az oka annak, hogy Sávuot az egyetlen, ami igazán képes lehet arra, hogy Ros Hásánával egy napon említsük.
Igen természetes dolog az a világ minden népénél, hogy amikor a saját számításuk szerinti új év elkezdődik, fogadalmakat tesznek.
Nincsen ez nálunk sem másképpen: a Ros Hásánát körülvevő időszak központi témája a tesuvá, a megtérés, illetve a visszatérés a Teremtőhöz, és saját, valódi, tökéletesebb önmagunkhoz.
Ennek pedig aligha lehetne tökéletesebb párja, mint Sávuot, amikor a Tórához való kapcsolódásunkat újítjuk és erősítjük meg.
Még egy további furcsaságot találhatunk a fenti tanításban. Mit is jelent ez a mondás: „érjen véget az év és érjenek véget az átkai” [tichle hásáná vekilelotehá]?
Több szempontból is zavaró a gondolat: vajon szükségszerűen ilyen negatívan kell szemlélnünk a mögöttünk álló évet? Hiszen minden évben történnek jó és rossz dolgok.
Egyfajta optimizmus is érezhető ezekből a szavakból: ez az év és az átkai most véget érnek, de most olyan év kezdődik, amiben nincsenek átkok.
Ez azonban önámítás lenne! Különösen annak fényében, hogy már most pontosan tudjuk, hogy jövőre ilyenkor is ugyanezt fogjuk mondani a most megkezdődő évre.
Az átkok tehát minden évben ott vannak velünk, ha tetszik, ha nem. Viszont mivel hiszünk a Teremtő Gondviselésében és jóságában, ezért képesnek kell lennünk arra, hogy legalábbis utólag megértsük, újraértelmezzük őket. Ha máskor nem, 120 év elteltével, amikor érdemesülhetünk arra, hogy egy magasabb nézőpontból is érzékelhessük a valóságot.
Az új év azonban alkalmat ad arra is, hogy visszatekintsünk, és meglássuk az átkokban rejlő áldást is. Ha így cselekszünk, akkor számunkra nem önámítás a fenti mondat: „érjen véget az év és érjenek véget az átkai!” Így ugyanis az előttünk álló év átkairól is tudhatjuk, hogy idővel a helyükre kerülnek.
