A híres 40 év pusztai vándorlás története ebben a hetiszakaszban kezdődik el csak igazán.
Amikor a nép meghallotta a kémek félelmetes beszámolóját az elfoglalni készült ország lakosairól, pánik tört ki, melynek eredményeként az Örökkévaló úgy döntött, hogy ez a nemzedék nem mehet be a Szentföldre.
„Panaszkodtak Mózesre és Áháronra, Izrael minden fiai, és azt mondta nekik az egész közösség: bárcsak meghaltunk volna Egyiptom országában, vagy ebben a pusztában, bárcsak haltunk volna meg!” (Mózes 4., 14:2)
Végül pontosan így is lett, ahogyan kérték:
„Ebben a pusztában fognak elhullani testeitek, és minden számotok, húszévestől felfelé […]” (14:29)
„A napok száma szerint, ami alatt kikémleltétek a földet, 40 nap – egy nap, egy év, egy nap, egy év – vinni fogjátok bűneiteket, negyven évig, és meg fogjátok érteni, hogy megvetettek.” (14:34)
Azt gondolhatnánk, hogy a kémek, akik ezeket a súlyos következményeket viselő, lázító híreket hozták, gonosz emberek voltak. A Tóra azonban így fogalmaz róluk:
„És elküldte őket Mózes Párán pusztájából, az Örökkévaló szava szerint. Mindnyájan [kiemelkedő] emberek voltak, Izrael fiainak fejei ők.” (13:3)
Rási megmagyarázza, hogy miért kell külön említeni, hogy „emberek” voltak.
Hasonlóan, a jiddisben is, ha valakire azt mondják, hogy mentsch, az azt jelenti, hogy kiváló, kiemelkedő tulajdonságú ember. Talán ez lehet ennek a kifejezésnek a tórai forrása.
„Az ’emberek’ kifejezés mindig fontosságot jelent. Abban a pillanatban megfelelőek voltak.” (Rási)
A tizenkét kém közül azonban volt kettő, akik jó híreket hoztak: Kálév és Jehosuá. Azonban amikor Rási bemutatja őket, az nem vet túl hízelgő fényt a tíz társukra:
„És nevezte Mózes Hoséá bin Nunt Jehosuának – imádkozott érte: az Örökkévaló mentsen meg téged a kémek tanácsától.”
„És elment Chevronig – Kálév egyedül ment oda, és leborult az ősatyák sírjánál, hogy ne vigyék rossz útra társai, hogy ne csatlakozzon a tanácsukhoz.”
Ez hogyan lehetséges? Rási az előbb még arról beszélt, hogy induláskor még jó emberek voltak, csak valami útközben romolhatott meg bennük.
Mózes viszont már az elején felismeri a veszélyt és imádkozik Jehosuáért? És Kálév is felismeri: ő saját magáért imádkozik. Azt viszont ő is látja, hogy a kémeknek „rossz tanácsa” van!
Szokatlan ez a szóhasználat, hogy a kémeknek a „tanácsá”-ról beszél Rási, immár a harmadik idézetben, pedig nincs tudomásunk arról, hogy tanácsot kellene adniuk valamilyen ügyben, a szó megszokott értelmében.
Még inkább elgondolkodtató, hogy József kapcsán is említi Rási ugyanezt a kifejezést, ráadásul szintén az ősatyák chevroni sírjának kontextusában (ld. Mózes 1., 37:14). Sőt, még a tartalom is egyezik: a „tanács” mindkét esetben arra utal, hogy menjünk Egyiptomba.
Akkor viszont hogyan lehettek jó emberek?
A legélesebb ellentmondást talán a következő mondat magyarázatában találhatjuk:
„És elmentek, és megérkeztek Mózeshez és Áháronhoz, és Izrael fiainak egész közösségéhez, Párán pusztájába, Kádésba, és hoztak neik üzenetet.” (13:26)
Rási itt idézi a Talmud tanítását:
„És elmentek és megérkeztek. Mondta Rabbi Jochánán Rabbi Simon ben Jocháj nevében: együtt említi az elutazásukat az érkezésükkel. Ahogyan az indulásuk rossz tanácsban volt, úgy az érkezésük is rossz tanácsban volt.” (Szotá 35a)
Ezen a ponton már a Maharsa szükségesnek látja, hogy megmagyarázza az ellentmondást:
„Még aszerint is, aki azt mondja, hogy induláskor megfelelő emberek voltak. Ez azonban csak arra vonatkozott, amikor kiválasztották őket. De mire elindultak, már rossz tanácsban voltak.”
Ez igencsak elgondolkodtató, hiszen mi változhatott meg a kiválasztásuk és az elindulásuk között?
Az igazság az, hogy Rámbám egy jól ismert tanítása nyomán másik magyarázatot kaphatunk ugyanerre a kérdésre:
„Minden embernek vannak érdemei és bűnei. Akinek az érdemei többek a bűneinél, az igaz ember [cádik]. Akinek a bűnei többek az érdemeinél, az gonosz [rásá]. Akinek fele-fele, az közepes [bénoni].” (Hilchot Tesuvá 3:1)
Alapvető felismerés az életben, hogy senki sem fekete vagy fehér.
A kémküldetésre kiválasztott emberek lehettek kiemelkedő képességűek, lehettek igazán egyedülálló, kiváló emberi tulajdonságaik. És ezzel együtt lehetséges az, hogy igenis, ebben az ügyben volt egy mögöttes szándékuk.
A magyarázók többféle javaslatot is adnak arra, hogy pontosan miért: vagy azért, mert féltek attól, hogy a honfoglalás következtében el fogják veszíteni a kiemelkedő pozíciójukat, vagy azért, mert megszűnik a természetfeletti létezés, melyben a Teremtő közvetlenül gondoskodik népünk szükségleteiről.
Akárhogy is legyen: ezzel a küldetéssel az ő szempontjaik kerültek a nép figyelmének a középpontjába, és személyiségüknek egy gyengébb pontja vált hangsúlyossá.
A mindennapi életben is fontos, hogy ne fekete-fehér terminusokban gondolkodjunk embertársainkról.
Igaz ugyan, hogy az emberi elme erre az egyszerűsítésre igencsak hajlamos, hiszen máskülönben jóval nehezebben érthetnénk meg a minket körülvevő világot.
Viszont ha képessé válunk az érzékelésünk finomítására, akkor azzal megtanulhatjuk értékelni a másikban rejlő kincset, amit eddig ilyen vagy olyan kifogásaink miatt nem voltunk hajlandóak észrevenni.
„Ne vess meg semmilyen embert, és ne távolodj el semmilyen dologtól, mert nincsen olyan ember, akinek ne jönne el az ideje, és nincsen olyan dolog, aminek ne lenne helye.” (Pirké Ávot 4:3)
