A Chukát hetiszakasz a vörös tehén különleges rendeletéről híres: ez az a ritka állat, melyet el kell égetni, és a hamvából készült tisztítóvizet kell hinteni arra, aki a halott által vált tisztátalanná.
Az ezt leíró tórai szakasz közepén van egy szokatlan megszakítás. Mintha új rész kezdődne:
„Ez a törvény [Tóra]: ember, amikor meghal a sátorban, mindenki, aki bejön a sátorba, és mindenki, aki a sátorban van, tisztátalan lesz hét napig.” (Mózes 4., 19:14)
Pedig ugyanaz a téma folytatódik: a vörös tehén elégetése, a víz elkészítése, a tisztátalanná válás módjai: holttest érintése és közös sátor alatt való tartózkodás által.
Ez az utóbbi téma, a „sátor általi tisztátalanság” az, amit a Tóra ezzel a mondattal külön kiemel. Ez az, ami jó eséllyel legtöbbünkre vonatkozik – feltéve, hogy nem vagyunk kohénok, és ezért már részt vettünk temetésen, a ravatalozóban.
Ez ugyanis egy „sátor”-nak számít: egy fedél alá kerültünk a holttesttel, így mi magunk is tisztátalanná váltunk. És azok is maradunk, mindaddig, amíg a rejtélyes és ritka vörös tehén nem kerül elő, és nem hintenek ránk a porából készült vízből, akár csak egy keveset is.
A Misna tanúsága szerint a Mózes által készített vörös tehén hamva elegendő alapanyagot biztosított egészen Ezra napjaig, azaz kb. 900 évig. A Második Szentély 600 éve alatt ugyan több vörös tehénről szól a hagyomány: hétről (Párá 3:5).
Rámbám azt mondja, hogy a tizedik a Messiás napjaiban fog előkerülni, és remélhetőleg hasonlóan hosszú ideig elég lesz (Hilchot Párá Ádumá 3:4). Mivel elegendő egy kevés hamut szórni egy hordónyi vízre, hogy láthatóvá váljon, ezért egyetlen tehén akár több százmillió hintésre is alkalmas lehet (Toszefta Szotá 1:8).
De miért van ilyen hangsúlyosan kiemelve és a Tórához kapcsolva a sátor általi tisztátalanság törvénye?
A Talmud egyik rabbijának válasza:
„Rés Lákis mondja: nem válnak tartóssá [mitkájmim] a Tóra szavai, csak azon, aki megöli magát felettük, ahogyan írva van: ’ez a Tóra, ember, amikor meghal a sátorban.” (Sábát 83b)
A „sátor” hagyományosan a Tóratanulás szimbóluma (ld. pl. Mózes 1., 25:27, Rási magyarázatával).
Azaz: a Tóra igazán hatékony tanulmányozásához nem akármilyen szintű elkötelezettség szükséges. Akár a halált is vállalni kell!
Ahogyan sok későbbi magyarázó mondja: mintegy szükséges „meghalni” a külvilág számára. Ennek egy mai gyakorlati megfelelője lehet, ha egy másik szobában hagyjuk a (lenémított) telefonunkat.
Mindez már csak azért is figyelemreméltó, mert a Tórát a halállal hozza kapcsolatba.
Nem ehhez szoktunk hozzá! Éppen ellenkezőleg: a Tóra a legtöbb helyen úgy szerepel, mint az élet forrása:
„Mert nem üres beszéd az nektek, mert az a ti életetek. És ezáltal lesz hosszú az életetek a földön…” (Mózes 5., 32:47)
Máshol a Tóra micváiról ír hasonlóan:
„És őrizzétek meg rendeleteimet és parancsolataimat, amiket megcselekszik az ember és él általuk.” (Mózes 3., 18:5)
Végül, talán a legismertebb kapcsolódó, Tórán kívüli forrás, Salamon király Példabeszédeiből:
„Az élet fája az, azoknak, akik megragadják” (3:18)
Ellenpélda is van: a Szináj hegyi kinyilatkoztatás kapcsán többször is írja a Tóra, hogy a Teremtő hangját hallani, vagy Őt közvetlenül látni lehetetlenség az ember életében.
Ezek közül talán a legrészletesebb az alábbi:
„Ma láttuk, hogy beszélhet az Örökkévaló az emberhez, és életben marad. De most, miért haljunk meg, ha megemészt minket ez a nagy tűz? Ha tovább hallgatjuk Örökkévaló Istenünk hangját, és meghalunk?” (Mózes 5., 5:21-22)
Vagyis: igaz ugyan, hogy egy adott pillanatig túlélték, de nem akarják próbálkozás útján megtudni, hogy meddig lehetséges.
Ez utóbbi mondat kapcsán fogalmazza meg a Szfát Emet (a gérer rebbe, Jehuda Arje Leib Alter, Lengyelország, 1847-1905 – Váetchánán 5641 „bepászuk hájom”):
amikor egy új élet kezdődik, és egy újabb szintre lépünk, akkor az előző befejeződik – mintegy meghal.
A Szfát Emet ezt a gondolatot az evilági fejlődésre alkalmazta és fejlesztette tovább. Számára az új élet és az előző befejezése egyet jelent.
Némileg más megközelítést vehetünk észre a fenti idézeteket közelebbről megvizsgálva: a Tórának két arca van.
Felfoghatjuk úgy is, mint egyszerű útmutatót az élethez: betartjuk a törvényeit, megüljük az ünnepeit, és ha kérdésünk van, a Tórához és a tudósaihoz fordulunk, akik választ adnak, döntenek helyettünk, és régi forrásokat mutatnak.
A Tóra másik arca azonban az ámélut [fáradozás]. Ha valóban találunk egy nehéz, de fontos kérdést, és eljutunk odáig, hogy nem akarunk és nem is tudunk rá azonnal válaszolni. Megtartjuk magunknak, újra és újra nekifutunk, kutatunk utána.
Amit így szerzünk meg, az egy egészen másik szint – saját Tóra.
Pontosan ezt a tanítását idézi Salamon királynak Rámbám a fent idézett Rés Lákis-mondással kapcsolatosan (szójáték a héber áf szó kétféle jelentése alapján):
„És nagy lettem, és többet gyűjtöttem, mint bárki előttem Jeruzsálemben, csak [áf] a bölcseségem maradt meg nekem” (Prédikátor 2:9)
„[…] az a Tóra, amit haragban [áf] tanultam, az az, ami végül megmaradt nekem” (Hilchot Talmud Torá 3:12)
A maradandó Tóra megszerzéséhez nekünk is ott kell maradnunk a Tóra sátrában. És beleadni mindent, amit csak tudunk – az érzelmeinket és az értelmünket, a teljes valónkat.
