Dátán és Ávirám név szerint a mostani hetiszakaszban tűnik fel először. A hagyomány azonban már jóval korábban is felismerni véli a rájuk jellemző viselkedést:
„És kiment [Mózes] a második napon, és íme: két héber harcol egymással. És mondta a gonosznak: miért ütöd a barátodat? És mondta: ki tett téged emberré, vezetővé, vagy bírává fölöttünk? Vajon engem is meg akarsz ölni, ahogyan azt az egyiptomit megölted?
És megijedt Mózes, és azt mondta: íme, kitudódott a dolog.” (Mózes 2., 2:13-14)
A Tóra nem nevezi meg, hogy ki volt ez a „két héber”, aki harcolt egymással, a hagyományból azonban tudjuk, hogy ez ugyanaz a Dátán és Ávirám volt, akik Mózest később, Korách lázadása során is támadták (ld. Nedárim 64b).
Mózes emiatt elmenekül Egyiptomból, hiszen „kitudódott a dolog”. Rási magyarázata szerint azonban egy második, mélyebb jelentést is tartalmaz ugyanez a mondat:
„Kitudódott számomra a dolog, amit eddig nem értettem: hogy mit vétett Izrael mind a hetven nép közül, amiért ilyen rabszolgamunkával sújtják őket. Viszont most már, hogy látom, hogy megérdemlik.” (Smot Rábá 1:30 alapján)
De miért van szükség erre a magyarázatra? Miért nem elégednek meg Bölcseink a szöveg egyszerű olvasatával? Feltételezem, hogy azért, mert ebben a történetben Mózesen kívül csak másik két ember – Dátán és Ávirám – hallotta ezt az információt. A Talmud pedig azt tanítja, hogy az az információ számít elterjedettnek, amit legalább hárman hallottak (ld. Áráchin 16a).
Ennek a tanításnak két figyelemreméltó következménye is van. Az egyik: a zsidók egymás közötti gyűlölete okozója lehet a zsidók népek általi gyűlöletének.
A Gondviselés mintegy azt mondhatja ilyenkor:
ha ti egymás között nem viselkedtek békével, akkor miért is tegyek én külön azért, hogy titeket megóvjalak a külső gyűlölettől?
Gyakran hallom, személyesen is kérdeznek: miért van az, hogy mostanában ennyire megerősödött az antiszemitizmus? Vajon teljesen tehetetlenek lennénk vele szemben?
Rási fenti tanítása alapján egyáltalán nem vagyunk tehetetlenek. Ha megtanulunk magunk között tisztességesebben viselkedni, akkor azáltal a külső negatív hatásokat is csökkenteni tudjuk.
A másik következmény ehhez szorosan kapcsolódik: vajon elfogadható-e az, ha a súlyos bűnökért magát az áldozatot hibáztatjuk? A modern tudomány és erkölcs szemében az áldozathibáztatás egy súlyos bűn.
A Tórában azonban azt látjuk, hogy elvárja tőlünk, hogy ha minket csapás ér, akkor elsősorban magunkban keressük a hibát. Egyrészt azért, mert mi magunkra sokkal jelentősebb hatással tudunk lenni, mint másokra.
Másrészt pedig azért, mert mi egy gondoskodó Teremtőben hiszünk, aki képes arra, hogy midá keneged midá – mértéket a mértékkel szemben mérjen ki (ld. Misna Szotá 1:7), a sorsán keresztül üzenjen a teremtményeinek, ha szükségét látja ennek.
