Ezen a héten kezdjük el olvasni Mózes ötödik könyvét.
Ennek egyik megkülönböztető jellegzetessége, hogy az év lezárásaként újraolvassuk a törvényeket, amiket mindez idáig az első 4 könyvben tanultunk, és mindent egy kicsit más színben látunk.
Számos új, apró részlet jelenik meg a szövegben, amiből a Talmud újabb törvényeket tanul. Így van ez a világon minden ismétléssel, melynek fontosságát Bölcseink sem győzik hangsúlyozni:
ha képesek vagyunk felülemelkedni újdonságkereső kíváncsiságunkon, akkor fogunk csak igazi újdonságot találni, ugyanabban a szövegben, amiről azt hittük, hogy már régóta ismerjük.
„Jöjj és lásd, hogy nem olyan a Szent, Áldott Ő természete, mint a hús és vér természete. A hús és vér üres edényébe tudsz tenni, a teli edényébe nem tudsz.
De a Szent, Áldott Ő a teli edénybe tesz, az üres edénybe nem, ahogyan írva van: ’És lesz, ha hallgatva hallgatsz’ – […] ha hallgatsz régit, fogsz újat hallani. De ha elfordítod szívedet, nem fogsz többé hallani.” (Szuká 46b, Mózes 5., 28:1 alapján)
Az egyik ilyen „régi” téma a mostani hetiszakaszban az ítélkezés, amiről legutóbb még télen, Jitró hetiszakaszában olvastunk (ld. Mózes 2., 18:13-26).
Most azonban Mózes három fontos, újabb kritériumot fogalmaz meg ezzel kapcsolatban:
„És megparancsoltam nektek abban az időben, mondván: hallgassatok testvéreitek között, és ítéljetek igazságban ember és testvére és jövevénye között.
(1.) Ne ismerjetek arcot az ítéletben, (2.) kicsit és nagyot egyaránt hallgassatok meg, (3.) ne féljetek embertől, mert az ítélet az Istené […]” (Mózes 5., 1:16-17)
Ez a mondat három feltételt, alapvető fontosságú instrukciót fogalmaz meg a bírák számára. Vegyük végig őket sorjában.
1. „Ne ismerjetek arcot [tákiru pánim] az ítéletben.”Azaz: ne részesítsétek előnyben azt, akit ismertek.
„Rabbi Jehuda mondja: ne ismerd őt fel [tákiréhu].
Rabbi Elázár mondja: ne idegenítsd őt el [tenákréhu].” (Szanhedrin 7b)
A bírót nem befolyásolhatja az ítéletben, sem az, ha az egyik peres fél az ő kedves ismerőse, sem az, ha éppen ellenkezőleg, valami negatív élmény fűzi hozzá.
Érdekes, hogy a fenti két tanna miért vitatkozik ezen? Miért nem mondják azt, hogy mindkettő tilos?
Rabbi Elázár véleménye érthető: talán az nem olyan nagy baj, ha a kedves ismerőst felismerjük, hiszen ez alapvetően pozitív érzelem, és nem vet eleve rossz fényt a másik félre. Ha azonban gyűlöljük az egyiket, és emiatt ítéljük el, az már sokkal komolyabb gond.
Rabbi Jehuda azonban másképpen értheti azt, hogy „ne idegenítsd őt el”: ne számítsa teljesen idegennek. Még ha nem is ismeri, akkor is, próbáljon valamiféle együttérzéssel fordulni az irányába. Ez szerinte megengedhető – az azonban, hogy a korábbi ismeretségüket figyelembe vegye, az már túlmegy a határon.
A „ne ismerjetek arcot” parancsolat mélysége ez: akkor is ugyanezt az ítéletet hozzátok, ha a tankönyvben olvassátok, az ismeretlen Reuvén és Simonról szóló esetként.
Igaz az, hogy a rabbi egy fontos funkciója az emberismeret, a lélek vizsgálata, hogy együttérzéssel és odafigyeléssel próbálja meg úgy segíteni a másikat, hogy belehelyezkedik az ő világába.
De az ítélet másképpen működik. Ha konfliktus alakult ki két fél között, akkor egy sokkal „automatikusabb” világba lépünk át (midát hádin – az ítélkezés tulajdonsága), ahol csakis a vegytiszta igazság létezik, semmi más.
2. „Kicsit és nagyot egyaránt hallgassatok meg”. Természetes velejárója az életnek, hogy vannak prioritásaink. A fontosabb dolgokat kell előrébb vennünk, a kevésbé fontosakat pedig későbbre halasztanunk. Az ítéletben ez sem így van:
„Rés Lákis mondta: legyen olyan kedves számodra az egy prutáról (kb. 10 Ft) szóló per, mint a 100 mánéről (kb. 10M Ft).
Mi a gyakorlati következmény? Talán az, hogy mennyire mélyüljünk el benne és mit döntsünk? De hiszen ez nyilvánvaló! Hanem: melyiket vegyük előre.” (Szanhedrin 8a)
Rés Lákis számára magától értetődő, mondani sem kell, hogy egy kisebb összegű pereskedés is megérdemli ugyanazt az erőfeszítést a bíró részéről mint a nagyobb. Noha az igazság az, hogy ez sem annyira egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik.
Hiszen a bíró munkájának is van értéke! Sokat tanult azért, hogy bíró lehessen. Az ő képesítésével minden órában jóval többet kereshetne mint a per teljes értéke. Azonban maga az ítélkezés is egyfajta Tóratanulásnak számít (ld. Sábát 10a). Így az az energia, amit ebbe fektet, semmiképpen nem elvesztegetett idő.
Megvannak a pontos feltételei annak, hogy hogyan fogadhat el egy bíró pénzt a munkájáért úgy, hogy az ne számítson megvesztegetésnek (ld. Ketubot 105a, Sulchán Áruch CM 9). Egy prutánál kevesebb értékű ügyet viszont már nem vihetünk bíróság elé (Bává Meciá 55a). A Máhársá ezzel is magyarázza, hogy mi az újdonság Rés Lákis tanításában (Szanhedrin 8a „kákátán”).
3. „Ne féljetek embertől, mert az ítélet az Istené.” Egészen megdöbbentő dolgot tanít a Midrás erről a parancsról:
„Talán azt mondhatod: félek ettől az embertől, mert talán megöli a fiamat, vagy talán felgyújtja a házamat, vagy talán megrongálja a veteményesemet. Erre mondja a Tóra: ’ne féljetek embertől, mert az ítélet az Istené’.” (Szifré Devárim 17:5)
Ez a lehető legszélsőségesebb eset: amikor a bíró nem egyszerű peres féllel, hanem közveszélyes maffiózóval áll szemben.
De hogyan segít az ilyen irigylésre egyáltalán nem méltó helyzetbe került bírónak az, hogy „az ítélet az Istené”? A probléma itt pontosan az, hogy a pereskedő bűnöző egyáltalán nem így fogja fel ezt a dolgot!
A Midrás sok esetben azért mutatja be így a törvényt, hogy elgondolkodtasson és provokáljon. A valós életbeli, hasonló szituációk elképzelhető, hogy más megoldást igényelnek, hiszen a Tóra egyik alapelve, hogy az élet védelme minden más parancsot – így a bíráskodást is – felülír (ld. Sálhevet Joszéf Cháj, Devárim).
Az üzenet itt inkább az lehet, hogy nem kell életveszélyes fenyegetés ahhoz, hogy féljünk a másiktól. A hétköznapi életben is gyakran tartunk ettől vagy attól, hogy felidegesítjük, magunkra haragítjuk, vagy összeveszünk vele, és inkább „jobb a békesség”-alapon nem egészen azt mondjuk, amit gondolunk.
Erre igenis jó válasz, hogy „az ítélet az Istené”, különösen a tórai bíráskodás eljárásában. Hiszen itt a Tórára, a Talmudra, a rabbinikus döntésekre hivatkozhatunk, amiből az elítélt is megértheti, hogy nem saját kényünk-kedvünk szerint döntöttünk ellene.
