A mostani hetiszakaszban nemcsak a Tízparancsolatot olvassuk újra, hanem a Smá Jiszráél első szakaszát is most kapjuk meg. Benne a híres paranccsal:
„Szeresd az Örökkévaló Istenedet, teljes lelkeddel, teljes szíveddel, egész valóddal.” (Mózes 5., 6:5)
Sokszor hallani ennek kapcsán a kérdést:
vajon az érzelmeket lehetséges megparancsolni? Hogyan lehetséges „parancsra szeretni”?
Ez a kérdés valóban elgondolkodtató, első látásra inspiráló, azonban meggyőződésem, hogy maga a feltevése is egy alapvető tévedésből fakad.
Már önmagában az is sokat elárul, hogy ha megnézzük a klasszikus Tóramagyarázókat, nem találunk közülük egyet sem, aki ezt a kérdést felteszi.
Noha más téma kapcsán megtaláljuk ezt a kérdést. Szintén a mostani hetiszakaszban található a híres tizedik parancsolat:
„Ne kívánd meg felebarátod feleségét! És ne vágyjál felebarátod házára, mezejére, szolgájára, szolgálójára, ökrére, szamarára, és semmire, ami a felebarátodé!” (5:18)
Erre valóban azt írja Ibn Ezra:
„Sok ember csodálkozott ezen a parancsolaton: hogyan lehetséges, hogy az ember ne vágyakozzon a szívében egy szép dologra?”
A különbség azonban a két parancsolat között szembetűnő.
Hiszen a kívánás tilalmánál éppen a „szép dolog” kívánása a tilalmas, míg az Örökkévaló szereteténél maga az Örökkévaló az a „szép dolog”, akiről tudjuk, hogy tökéletesen jó.
Ezért nem tehető fel kérdésként az, hogy mint érzelmet hogyan lehet megparancsolni. Ha a Tóra olyan érzelmet „parancsol”, ami természetes és egészséges, ott valójában nem is maga az érzelem a parancs, hanem az, hogy figyeljünk rá oda, és kezeljük a helyén.
Őrizzük meg a lelkünket a maga tisztaságában, ahogyan kaptuk.
Nem véletlen az sem, hogy a Tóra számos helyen az Örökkévaló félelmét szintén megparancsolja. Mégsem hallottunk még soha olyat, hogy valaki azt megkérdőjelezné! Pedig a félelem is egy érzelem, akárcsak a szeretet. Akkor hát hogyan lehet megparancsolni?
A válasz az, hogy egyik esetben sincsen szó arról, hogy parancsba van adva, hogy olyasmit érezzünk, amit eleve nem éreznénk. Az elvárás minden ilyen esetben a tudatosságunk növelése, az érzékelésünk, megértésünk erősítése ebbe a természetes irányba.
Pontosan fordítva mint a „ne kívánd meg” parancsolatnál, ahol éppen a megkívánás mutat az emberi érzelmek természetes irányába, és a Tóra ott valóban azt várja el, hogy forduljunk ezzel szembe, győzzük le a rossz ösztönünket, a kísértést.
A Teremtő szeretete kapcsán azonban nem látszik helyénvalónak kísértésről vagy rossz ösztönről beszélni. Miért létezik olyan ember, aki nem szereti a Teremtőt? Azért, mert kísértése van rá? Aligha.
Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen alacsony a tudatossága: nem tartja számon, hogy mennyi jót tesz vele. Jó eséllyel hiányzik belőle a hála tulajdonsága, vagy ahogyan a rabbik nevezik: a hákárát hátov, a jó felismerése.
Érdekes módon ez a kifejezés ebben a formában viszonylag modern kori szülemény. A gyökerei azonban „negatívban” már a talmudi korban is megtalálhatóak. A Rási által is sokszor idézett midrások a hálátlanságot nevezik úgy, hogy káfuj tová, vagyis „aki letagadja a jót” (pl. Mózes 1., 3:12, 11:5, Mózes 5., 26:3). Ennek ellenkezője az, aki mákir tová, vagyis felismeri azt a jót, amit kap.
Bölcseink ugyanis megfigyelték, hogy a hála pozitív, örömteli érzését megelőzi egy jóval alapvetőbb lépés.
Mielőtt hálás lehetnék a jóért, előtte fel kell ismerjem.
El kell fogadjam a létezését. Ezt a koncepciót még egy héber nyelvű egybeesés is jól tükrözi: héberül a hála szó gyökere ugyanaz, mint az elismerés, beismerés [mode].
