Amikor Mózes megtudta, hogy nem mehet be a Szentföldre, a hagyomány szerint 515 alkalommal imádkozott azért, hogy az Örökkévaló felülvizsgálja az ítéletét (Devárim Rábá 11:10).
Honnan tudjuk, hogy pont 515-ször? Azért, mert ezzel a szóval kezdődik a Tórában az erről szóló szakasz:
„És könyörögtem [váetchánán] az Örökkévalónak abban az időben” (Mózes 5., 3:23)
A váetchánán [ואתחנן] héber szó számértéke pedig éppen 515.
A Pné Jehosuá (Jákob Jehosuá Falk, 1680-1756) még azt is kiszámolja, hogy pontosan ennyi imának kell eltelnie Áv hónap 15-e és Ádár hónap 7-e között. Áv hónap 15-étől többen már nem haltak meg a kémek bűne miatt, Ádár hónap 7-e pedig Mózes halálának napja volt (Beráchot 32a „dárás”).
Mindezek fényében sokat elmond Mózes nagyságáról, hogy mi volt az első ösztönös reakciója, amikor megtudta, hogy nem mehet be:
„Rendeljen az Örökkévaló, minden test lelkének Istene egy embert a közösség fölé, aki kimegy előttük és aki bemegy előttük.” (Mózes 4., 27:16-17)
Nem azt említi elsőként, hogy vele mi lesz, hanem az, hogy a népének mi lesz a sorsa az ő halála után.
Ezzel példát mutatott minden későbbi nemzedék számára, hogy mit jelent igazán önzetlen, felelősségteljes vezetőnek lenni.
Kérése meghallgatásra kerül: az Örökkévaló kijelöli utódját, Jehosuát.
„Vedd Jehosuát, Nun fiát, az embert, akiben lélek van, és támaszd rá a kezedet. És állítsd őt Elázár, a pap elé, és az egész gyülekezet elé, és adj neki parancsot, a szemük láttára.
És adj rá a te dicsőségedből [hod], azért, hogy hallgasson rá Izrael egész népe.” (27:18-19)
Jehosuá megbízatása tehát magától a Teremtőtől származott. Azt gondolhatnánk, hogy aligha lehet ennél előkelőbb pozíció!
A Talmud azonban mást gondol erről:
„Mondta Rabbi Jichák: nem állítunk vezetőt [párnész] a közösség élére, csak a közösséggel egyeztetve.” (Beráchot 55a)
Mindezt Becálél kiválasztása kapcsán tanuljuk, aki annak idején arra lett kiválasztva, hogy a pusztai Szentély építésének munkálatát vezesse:
„Azt mondta a Szent, Áldott Ő Mózesnek: Mózes, Becálél megfelelő számodra? Mondta neki: Világ Ura, ha számodra megfelelő, számomra mennyivel inkább!
Mondta neki: mindezzel együtt, menj, és mondd el nekik. Ment, és azt mondta Izraelnek: Becálél megfelelő a számotokra? Mondták neki: ha a Szent, Áldott Ő számára és számodra megfelelő, számunkra mennyivel inkább!” (ugyanott)
Összefoglalva: Becálél esetében hiába volt ugyanúgy isteni elhivatás, mégis, nála szükség volt a közösség megerősítésére. Jehosuánál azonban ez a követelmény feltűnően hiányzott.
Vajon mi lehetett a különbség kettejük között?
Az is kérdés, hogy mi ennek a kérdésnek a relevanciája napjainkban, amikor nem fordul elő az, hogy a vezetőinket az Örökkévaló közvetlen kinyilatkoztatás útján jelöli ki.
Hogyan is jelölhetnénk ki a vezetőt másképpen, mint a közösség beleegyezésével? A Jád Dávid magyarázata szerint a bét din is kinevezhetné – vagy bármilyen más vezetői testület.
Az igazság az, hogy a fent idézett talmudi részt nem találjuk meg a két nagy törvénykönyvünkben: Rámbám törvényeiben és a Sulchán Áruchban. Ott más szabályt találunk: az öröklés elvét.
„Attól kezdve, hogy a királyt, íme, ez kiérdemli a fia és a fiának a fia számára – örökké, ahogyan írva van: ’azért, hogy hosszabbodjanak a napjai a királyságában, neki és fiainak Izraelben’.
És nem csak a királyság, hanem minden vezetői pozíció [szrárá] és kinevezés Izraelben örökség a fiaknak.” (Meláchim 1:7, Mózes 5., 17:20 alapján)
Remo is hasonló döntést hoz a Sulchán Áruchban:
„Ha valaki rabbi lett egy városban, még akkor is, ha magának szerzett valamilyen pozíciót, nem foszthatják meg a szerepétől, még akkor sem, ha nála nagyobb jött oda.
Még a fia, és a fiának a fia is, örökké, előrébb valóak másoknál, mindaddig, amíg betöltik felmenőik helyét istenfélelemben, és valamelyest bölcsek is.
És olyan helyen, ahol van szokás korlátozott időre elfogadni egy rabbit, vagy a szokás, hogy ők választanak, a lehetőség a kezükben van.” (JD 245:22)
Remo tehát a Talmudból fentebb idézett Rabbi Jichák véleményét, mely szerint a közösséget meg kell kérdezni, már csak mint szokásfüggő lehetőséget említi. Ebből láthatjuk, hogy nem abszolút, mindenki által egyöntetűen elfogadott szabályról van szó.
Van logikája annak, hogy éppen Jehosuá, Becáléllel ellentétben ne a közösség által választott vezető legyen. Hiszen Becálélt egy konkrét feladatra, a Szentély építésének megszervezésére bízták meg, és ez ügyben ő tartja a kapcsolatot a néppel.
Jehosuá azonban Mózeshez hasonlóan abszolút vezető, és ha az ő autoritása egyenesen fentről ered, mindenféle „alulról jövő” megerősítés nélkül, akkor az a hatalmáról is azt üzeni, hogy kevésbé megkérdőjelezhető.
Talán ez lehet a jelentése a párnész szónak, amivel a Talmud Becálélt illeti: nem teljhatalmú úr, hanem feladatközpontú megbízott, akinél fontos, hogy a nép közelebbinek érezze őt magához.
Ráadásul ha a nép valakit magának választ, azt automatikusan jobban is el tudja fogadni. Így ennek még akkor is van értelme, ha – akárcsak Becálél esetében – maga a kijelölés már megtörtént a Teremtő részéről.
A Máon Hábráchot magyarázat ezt a választottbíróság (zabla – ze borér lo echád – bét din) fogalmához hasonlítja. Ott mindkét peres fél választ magának egy bírót, és a két bíró választja ki a harmadikat (ld. Szanhedrin 23a).
E rendszer haszna, hogy az a fél, aki később a pert elveszíti, ő is könnyebben fogadja el az ítéletet olyasvalakitől, akit ő választott saját maga fölé.
