Négy közösségi böjtnapunk [táánit cibur] van, melyeken böjtölni ugyan nem tórai parancsolat. De nem is rabbinikus. Első pillanatásra valahol a kettő között van: bibliai eredetűek, akárcsak Purim ünnepe, melyet Eszter könyvéből tanulunk.
„Így mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: a negyedik hónap böjtje, az ötödik hónap böjtje, a hetedik hónap böjtje, és a tizedik hónap böjtje lesz Jehuda háza számára örömmé, vigassággá, és jó ünnepekké – az igazságot és a békességet szeressétek.” (Zechárjá 8:19)
Ez a négy hónap pedig valóban megfelel a mi böjtnapjainknak: ha Niszán hónap az első, akkor Támuz a negyedik (17-e böjtnap), Áv az ötödik (9-e böjtnap), Tisri a hetedik (Gedáljá böjtje), és Tévét a tizedik (10-e böjtnap).
Szokatlan egy parancs: nem azt írja, hogy melyik napokon böjtöljünk. Sőt, még csak azt sem, hogy melyik hónapokban! Hanem azt, hogy ezek a böjtök – melyek mintegy természetesnek tekintendőek – át fognak alakulni, valamikor, vélhetően a távoli jövőben, ünnepekké.
Mindezt a Talmud így értelmezi:
„Böjtnek is nevezi – de örömnek, vigasságnak is?
Rabbi Simon Chászidá szerint: amikor van békesség, akkor örömmé, vigassággá lesz. Ha nincs békesség, akkor böjtté.
Rav Papa szerint: amikor van békesség, akkor örömmé, vigassággá lesz. Ha pusztítás van, akkor böjtté. Ha sem pusztítás, sem békesség nincs: ha akarnak, böjtölnek, ha akarnak, nem böjtölnek.” (Ros Hásáná 18b)
A két rabbi azon vitatkozik, hogy hogyan kapcsolja össze a próféciában felsorolt böjtnapokat, az örömet és a vigasságot, valamint a prófécia végén elhangzó, látszólag oda nem illő kitételt: „az igazságot és a békességet szeressétek”.
Abban azonban egyetértenek, hogy akár békesség van, akár nincs békesség, de pusztítás sincs (ami látszólag helyesen írja le a mi mostani helyzetünket), akkor ezek a böjtök nem kötelezőek.
Akkor mi mégis miért tekintjük annak?
Rámbám leírja, hogy kötelező jellegűvé váltak, mivel már közösségként magunkra vettük ezeket a napokat (Hilchot Táánit 5:5). Ettől kezdve ha egy egyén azt mondaná, hogy ő nem akar böjtölni, akkor a közösségtől szakadna el (ld. Ros Hásáná, Ros 1:6).
Érdekes módon vitatkoznak a később élt rabbik azon, hogy amikor a Talmud arról beszél, hogy „ha akarnak, böjtölnek”, akkor pontosan kinek az akaratáról van szó? Rámbám szerint minden egyes egyén külön akaratáról (ld. Misnára írt magyarázata). A Rámbán és a Ros szerint azonban a közösség többségének az akarata a döntő.
