A mostani hetiszakasz egy legtöbbünk számára igencsak nehezen befogadható témával kezdődik.
Azzal a helyzettel, amikor éppenséggel nem mi, zsidók vagyunk az áldozatok. Győzedelmeskedünk a háborúban, és ennek kapcsán neméppen olyan viselkedésről hallunk, amiről szívesen hallanánk:
„Amikor kivonulsz a háborúba, ellenségedhez, és Örökkévaló Istened a kezedbe adja, és foglyokat ejtesz, és meglátsz a fogságban egy szép ábrázatú nőt, és megkívánod, és asszonyként veszed magadnak…” (Mózes 5., 21:10)
Ezen a ponton a Tóra mindenféle köntörfalazás nélkül szembenéz az emberi természettel. Ahogyan Rási is idézi a Midrás nevében:
„Nem beszélt a Tóra más ellen, hanem csak a jécer hárá [rossz ösztön] ellen. Mert ha nem engedi meg a Szent, Áldott Ő, akkor el fogja venni tilalomban.” (21:11)
Felmerül a kérdés: ha valójában, az abszolút erkölcs szerint tilos lenne ilyesmit csinálni – ahogy mindnyájan érezzük –,
akkor pontosan mit is nyerünk azáltal, hogy a Tóra ebben az esetben mégiscsak „úgy tesz, mintha” meg lenne engedve?
Egy lehetséges válasz az, hogy még ez a kiélezett helyzet sem teljesen reménytelen. A Tóra ugyanis olyan szabályokat ír elő erre az esetre, amik még mindig képesek lehetnek a baj megelőzésére:
„Akkor vidd be házadba, és vágja le a haját, és hagyja a körmeit hosszúra megnyúlni. És vegye le magáról a fogsága ruháit, és lakjon veled, és sirassa meg apját és anyját egy hónapig…” (21:12-13)
Ezek után meggondolhatja magát a férfi. Akár amiatt, hogy levágta a haját, és így már nem olyan vonzó, akár amiatt, hogy megnöveszti a körmeit (ld. Rási), vagy azért, mert az ellenséget, a szüleit siratja.
Vagy akár azért, mert „lakjon veled” – itt nem a klasszikus foglyokon történő alkalomszerű erőszaktevésről van szó, hanem ezt a kapcsolatot kötelesek valóságossá szentelni. Ebben a tekintetben a Tóra utat mutat abban, hogy még akkor is viselkedjünk a lehető legemberségesebben, amikor hasonló helyzetben a világ minden más népe egészen más sztenderdekhez tartja magát.
Mindezzel együtt, ha még ezekután is meg akarja tartani a nőt, és a Tóra ezt megengedi neki, akkor elképzelhető, hogy az azért van, hogy saját magát ne számítsa gonosz embernek azért, mert egy jelentős kísértésnek nem tudott ellenállni.
Ahogy Bölcseink tanítják:
„Ne legyél gonosz a saját szemeidben.” (Pirké Ávot 2:13)
Az egyik legfontosabb dolog ugyanis, ami a cselekedeteinket meghatározza, az az önképünk. Ha ezt elveszítjük, akkor utána még nagyobb bűnökkel és kísértéssel kell szembenéznünk.
Ezt akarja elkerülni a Tóra azáltal, hogy nem bélyegzi meg azt az embert, akinek az akarata gyengének bizonyul ebben a szituációban.
Szintén az önkép fontosságáról tanulhatunk egy fontos leckét ebből a szakaszból, ha a szó szerinti olvasaton túl, a mélyebb jelentésréteget is igyekszünk benne feltárni.
„…és sirassa meg apját és anyját egy hónapig – ez Elul hónapja” (Zohár Chádás, Ki Técé 1:9)
Elul hónap a megtérés [tesuvá] ideje. Ilyenkor az a helyes, ha végiggondoljuk útjainkat, megszokásainkat, és újraértékeljük életünket – helyreállítjuk a mindennapok során könnyen elhangolódó lelki iránytűnket.
Mi ennek a legegyszerűbb praktikus módja? Az, ha nagy odafigyeléssel kiválasztunk egyetlen olyan területet, amiben fejlődni tudunk.
Egyetlen dolgot, egy fogadalmat, amit egyrészt őszintén vállalni tudunk, hogy nem fogunk megszegni, másrészt azt is látjuk, hogy jó hatással lehet életünk több területére is.
Eszerint a szakaszunk így olvasható: „Amikor kivonulsz a háborúba” – ez a jécer hárá, azaz a rossz ösztön ellen vívott háború. „Meglátsz a fogságban egy szép ábrázatú nőt, és megkívánod” – ez az a lelki-szellemi terület, amit kiválaszt magának az ember, hogy megerősödjön benne.
Így érthetőbbé válik a Zohár mondása is: erre a folyamatra az Elul hónap különösen alkalmas. És egyben Rási fenti szavai is új értelmet nyernek: „nem beszélt a Tóra más ellen, hanem csak a jécer hárá ellen.” Hiszen az egyetlen fogadalom kiválasztása az, ami segíthet abban, hogy az ember legyőzhesse a rossz ösztönét.
Ez az idilli folyamat azonban gyakran úgy ér véget, hogy végül mégiscsak a rossz ösztön győzedelmeskedik, és az ember egyszerűen „megunja” a fogadalmát. Talán erre utal a Tórában a rögtön ezután következő szakasz:
„Hogyha lesz egy embernek két felesége, az egyik szeretett, a másik gyűlölt, és szülnek neki fiakat […] nem teheti elsőszülötté a szeretett fiát az elsőszülött gyűlölt fiával szemben” (21:15-16)
Folytatva az előbb megkezdett hasonlatot, itt a fogadalom az, amit végül az ember megun, mintegy „meggyűlöl”, és a régi önmaga az, amit továbbra is szeret.
Ez a szakasz azt tanítja, hogy sokszor amiatt buknak el lelkes vállalásaink, mert úgy vállaltuk be a változást, hogy az önképünk a régi maradt. Nem tudjuk még elképzelni a megváltozott önmagunkat.
Ez alapján a jó tanács Elulra az, hogy szánjunk külön időt és energiát arra, hogy vizualizáljuk saját jövőbeli önmagunkat, azt az embert, akivé lenni szeretnénk.
