Az elterjedt szokás a zsinagógáinkban az, hogy a Tórából a kijelölt Tóraolvasó [báál kore] olvassa fel az adott részt, és nem maga a felhívott.
De vajon miért? Mi történik, ha valaki magának szeretné olvasni? Megteheti?
Az is kérdés, hogy az áldás, amit a felhívott mond, miért nem hiába mondott áldás [bráchá levátálá]? Mondhat ő áldást a felolvasó olvasására?
A Talmud nem említi a hivatásos Tóraolvasó intézményét. Sőt, az erről szóló szakaszból úgy tűnik, hogy mindenki magának olvasott. Csak annyit jegyez meg, hogy ne olvassanak ketten egyszerre, mert „két hang nem hallatszik” (ld. Megilá 21b).
A Toszfot is megemlíti ezt a témát ennek a szakasznak a kapcsán:
„Abban az időben nem olvasott az előimádkozó velük, ahogyan innen is kitűnik. És most sem vezették be más miatt, csak azért, hogy ne szégyenítsék meg azt, aki nem tud olvasni.” (DH táná)
Ebből úgy látszik, hogy a talmudi idők után élt rabbik igenis bevezették azt, hogy nem olvashat a felhívott, még akkor sem, ha akar.
Erről a témáról még bőségesebb információkat árul el a Ros (Áser ben Jechiél, 1250-1327). Ő két véleményt is idéz a témában. Az első vélemény szerint az írástudatlanok tiszteletének a védelme is ősi eredetű, éppen a mostani hetiszakasz elején szereplő első gyümölcsök [bikurim] kapcsán tanuljuk:
„Eredetileg mindenki, aki tudott olvasni, olvasott, és mindenki, aki nem tudott olvasni, olvastak helyette. [Emiatt] nem hoztak [első gyümölcsöt]. Bevezették, hogy olvassanak annak is, aki tud olvasni, és annak is, aki nem tud olvasni.” (Misna Bikurim 3:7)
Az első gyümölcsöket ugyanis nem elég bemutatni, hanem egy különleges szöveget is mondania kell a földművesnek (ld. Mózes 5., 26:3-5). A Misna pedig azt is előírja, hogy ez kizárólag héber nyelven történhet (Szotá 7:2).
Külön érdekesség, hogy éppen ez a szöveg az, amire a peszáchi Hagada egyiptomi kivonulásról szóló elbeszélésének lényegi része épül.
Erre írja a Ros, hogy ugyanez a logika érvényesül Tóraolvasáskor is: ott is van, aki nem tud olvasni, és azért, hogy ne szégyenítsük meg, inkább helyette olvasunk.
Ő maga azonban vitatkozik ezzel a véleménnyel. Szerinte nem lehet a bikurim esetéből a Tóraolvasásra következtetést levonni, hiszen a Misna maga mondja, hogy ott az volt a probléma, hogy a szégyenkező írástudatlanok egyáltalán nem is hoztak első gyümölcsöket emiatt!
Azaz egy tórai micvát mulasztottak el. A Tóraolvasásnál ugyanez nem képzelhető el, hiszen ott nincsen olyan micva, amit elmulasztanak, azáltal, ha szégyenükben nem mernek a Tóra elé járulni.
Emiatt a Ros végül abban marad, hogy más oka van annak, hogy nálunk csak a Tóraolvasó olvas: olyanok is akarnak olvasni, akik súlyos tévedéseket vétenek, és miattuk az egész közösség nem teljesíti a hallgatás micváját.
Ezek pedig veszekedni fognak, hogy ők miért nem olvashatnak, amikor másoknak szabad (akik helyesen olvasnak)? Ezt a vitát megelőzendő egyszer és mindenkorra bevezették, hogy csak az előimádkozó olvasson.
Ez alapján ha valaki a zsinagógában kéri, hogy hadd olvashassa ő a saját szakaszát a Tórából, a rabbi megtagadhatja a kérését. A Misna Berura is ezt a döntést hozza véglegesnek (141:8), és az Áruch HáSulchán is (141:4).
A Sulchán Áruch azonban nem írja elő ezt kötelező jelleggel, így szefárd közösségekben nem jelent problémát az, ha a felhívott olvas (141:2).
Ami pedig a hiába mondott áldás problémáját illeti, azt írja, hogy a felhívottnak is olvasnia kell az olvasóval együtt, de csak halkan, hogy a fentebb említett „két hang nem hallatszik” talmudi problémáját is elkerüljük ezáltal.