Ha valaki már mondott pénteken este kidust, éppen a lakomáját eszi, és ebben a pillanatban beesik az ajtón egy újabb vendég, aki szintén csatlakozna, de ő még nem hallott kidust. Mi ilyenkor a teendő?
Természetesen a legegyszerűbb válasz az, hogy mondja el ő maga. Ha azonban nem képes erre, akkor akárki elmondhatja számára, függetlenül attól, hogy ő már teljesítette a kidus kötelezettségét.
De miért nem számít ez az ismét elmondott kidus feleslegesen mondott áldásnak [bráchá levátálá]?
Azért, mert „minden zsidó felelős a másikért – kol jiszráél árévim ze báze”. (Szó szerint „kezességet” vállaltunk egymásért.) Így ha én már mondtam kidust, de a barátom nem, akkor az olyan, mintha az én kötelezettségeimből is hiányozna valaki, hiszen valahol mindnyájan egyek vagyunk.
A Talmudnak ez a tanítása eredetileg a rokonok egymás iránti tanúskodása kapcsán hangzik el (ld. Szanhedrin 27b), de a korai magyarázók kiterjesztik a micvákra is (ld. Tur OC 271:3, Bét Joszéf és Bách magyarázataival).
Mint számos törvény a Tórában, ez sem annyira egyszerű mint elsőre látszik. A kidushoz meglehetősen hasonlónak látszó hávdálá esetében például felmerül a kérdés, hogy a nők mennyiben kötelesek benne? Tehát egy férfi, aki már mondott hávdálát, mondhat még egyet a feleségének?
A legtöbb rabbi ezt nem javasolja, annak ellenére, hogy általánosságban helyesebbnek tartják, ha a hávdálát a férfi mondja a nő számára (ld. Misna Berura 296:36, Áruch HáSulchán 296:5).
Ennek elsődleges oka az, hogy noha mind a kidus, mind a hávdálá ún. időhöz kötött tevőleges micva [micvát ászé seházmán grámá], a nők a szombati törvényekben mégis kötelezettek (ld. Sulchán Áruch OC 271:2). A hávdálá azonban kérdéses, hogy még a szombathoz sorolható-e ebből a szempontból (hiszen mégiscsak a szombatot választjuk el a hétköznapoktól), vagy a hétköznapokhoz.
