A Tóra legutolsó hetiszakaszában olvassuk talán az egyik legembletikusabb mondatot, ami akár mind az öt könyv közös mottója is lehetne.
Ezt tanulják meg a gyerekek az elsők között, mondani és énekelni egyaránt:
„Tórát parancsolt nekünk Mózes, örökségként Jákob gyülekezetének” (Mózes 5., 33:4)
Látszólag egyszerű. Mégis, a Talmud két különböző helyen magyarázza, mégpedig egymásnak ellentmondani látszó irányokban. Ráv szerint:
„Mindenki, aki megtagad egy halachát egy tanulótól, az olyan, mintha elrabolná ősei örökségét, ahogyan írva van: ’Tórát parancsolt nekünk […]’ – örökség egész Izraelnek, a Teremtés hat napjától fogva” (Szanhedrin 91b)
Rabbi Chijá véleménye azonban:
„Mindenki, aki Tórával foglalatoskodik a tanulatlan ember előtt, az olyan, mintha a jegyesével hálna előtte, ahogyan írva van: ’Tórát parancsolt nekünk Mózes örökségként [morásá] […]’ – ne úgy olvasd, hogy örökség [morásá], hanem úgy, hogy jegyes [meorászá]” (Peszáchim 49b)
Míg az első vélemény éppen azt tanítja, hogy a Tóra terjesztése minél szélesebb körben szent kötelezettség, addig a második szinte megtiltja azt, hogy a Tóra bölcsességét illetéktelen kezekbe jutassuk.
Vajon itt valóban két, homlokegyenest ellenkező filozófiáról van szó, vagy lehetséges valamilyen összehangolás?
A legszembetűnőbb különbség a két mondás között az, hogy míg az egyik tanulóról beszél, addig a másik tanulatlan emberről.
A tanuló vajon tanulatlan ember? Első pillantásra igen, hiszen általában pontosan azért tanulunk, hogy ne legyünk többé tanulatlanok.
Közelebbről nézve azonban: az egyikük öndefiníciója az, hogy ő az örök tanuló, aki még akkor is növekedni akar tudásban és megértésben, amikor a külvilág azt gondolja róla, hogy ő már mindent tud.
Ezzel szemben a másik megelégszik azzal, hogy ő tanulatlan. Nem érzi ezt problémának, nem áll tervében változtatni rajta.
A Talmud pedig ilyenkor – megdöbbentő módon – nem azt tanácsolja, hogy próbáljuk meg őt inspirálni, megváltoztatni, hanem azt, hogy zárjuk ki abból a mély és jelentőségteljes elemzésből, ami az ő szintjének nem felel meg.
Hiába érzi a tanító úgy, hogy a tanulatlannak magyaráz. A Talmud szemében ő „a Tórával foglalatoskodik – a tanulatlan ember előtt”.
De nem juttatja el hozzá az üzenetet.
Pontosan ez a különbség lényege: Ráv tanításában a probléma az, hogy a tóratudós „megtagad egy halachát a tanulótól”. Vagyis a másik már kérdezett, és a mester erre a kérdésre adott választ.
Ezzel szemben Rabbi Chijánál egy monológot látunk: a tanuló nem kérdez, a tanár beszél. Formálisan a tanulónak – azonban valójában szavai nem érnek célt.
A Tóra egyszerre örökség [morásá] és eljegyzés [meorászá]. Mindnyájunknak joga van hozzá. De ahhoz, hogy a valós tulajdonunkká váljon, meg kell „házasodnunk vele” – azaz legalább annyira érdeklődni iránta, hogy őszintén kérdezzünk róla.
