Ezen a héten áldja meg Mózes búcsúzóul Izrael törzseit. Zebulun egyik áldása az, hogy „homokba rejtett kincseket” kap. De vajon mik lehetnek ezek a kincsek?
A Talmud magyarázata szerint:
„Ezt mondta Zebulun a Szentnek, Áldott Ő: Világnak Ura! A testvéreimnek adtál mezőket és szőlősöket, nekem pedig adtál hegyeket és dombokat. A testvéreimnek adtál földeket, nekem pedig folyókat.
Azt mondta neki: mindnyájuknak szüksége lesz rád, a chilázon miatt, ahogyan írva van: ’homokba rejtett kincsek’” (Megilá 6a, Mózes 5., 33:19 alapján)
A chilázon egy különleges vízben élő lény, melynek testnedvének kékje a techélet, amit elsősorban a tálit rojtjainak, a cicitnek aszínezésére használunk. Ezen kívül a Szentély anyagaihoz és a főpap öltözékéhez is használtak belőle.
Így szinte minden zsidó férfinak szüksége van rá, és csak Zebuluntól tudja beszerezni. Ez Zebulun áldása. Ennek apropóján ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről a techélet történetével.
Korábban már írtunk arról, hogy hogyan tűnt el az 5-7. század környékén és hogyan került ismét a figyelem középpontjába a 19. századtól. Most azonban vizsgáljuk meg kicsit közelebbről a konkrét bizonyítékokat!
„Tanították mestereink: ez a chilázon, a teste a tengerhez hasonlít, a teremtése a halhoz, egyszer jön fel 70 évben, és a vérével [testnedvével] festik a techéletet, ezért drága a vére.” (Menáchot 44a)
Azok, akik ma úgy tartják, hogy megtalálták, beazonosították a chilázont, a sávos bíborcsigát (Hexaplex trunculus, korábbi nevén murex trunculus) azonosítják a megfelelő állatként.
Mennyire biztos ez?
A sávos bíborcsiga valóban vízben él, akárcsak a hal, és valóban a homokba van temetve, ahogyan a korábbi forrás írta. Arról ugyan nem tudunk, hogy az mit jelent, hogy „70 évben egyszer jön fel”, de az tény, hogy a testnedvével kékre festhető a gyapjú, azonban meglehetősen drágán.
Nem ez az egyetlen információ, amit a Talmud és a magyarázók elárulnak a chilázonról. Az is kiderül, hogy a festéket ki kell préselni belőle, és ez csak addig lehetséges, amíg az állat él (Sábát 75b), és hogy a megfestett textíliából nem lehet eltávolítani a festéket (Menáchot 43b, Rámbám, Hilchot Cicit 2:1). A bíborcsigára ez mind-mind stimmel.
Egy további érdekességről is beszámol a Talmud: a régi techélet színnek volt egy egyszerű, olcsó, növény-alapú hamisítási módja. Némely növényből indigókéket tudtak kinyerni, amit nehéz volt megkülönböztetni a techélettől (legfőbb összetevője vegyileg megegyezik vele).
De nem lehetetlen! A Talmud leír egy (ma már nem reprodukálható) tesztet, ami alkalmas a megkülönböztetésre (Menáchot 42b). Modern laboratóriumi körülmények között viszont ma is működő teszt létezik erre a célra.
Ez egy további érv a bíborcsiga mellett: a színe megegyezik az indigóéval (hiszen az egy hatékony hamisítvány volt), viszont az anyaga nem: nem növényi eredetű, és teszt által megkülönböztethető attól.
De mi van, ha mégsem a valódi techéletet találták meg a modern kutatók?
Tény és való, hogy ezt a kutatást számos heves vita övezi, pro és kontra érvekkel, de a legegyszerűbb válasz a fenti kérdésre a jól ismert talmudi elv: száfék deorájtá lechumrá. Azaz: ha tórai ügyben támad kétségünk, azt szigorítani helyes – tehát hordani, akár a kétséges színű rojtot is.
Számomra a legmeggyőzőbb indok a techélet viselése mellett nem a fenti parádés gyűjtemény volt, hanem éppen az ellenzők érvelése. Egyesek szerint még a kétség szintjét sem éri el az összes fenti szempont együttvéve!
Ebből az következik, hogy ha elérné, akkor szerintük is viselni volna helyes (és vállalni az ezzel járó anyagi áldozatot). Márpedig igen nehéz nyugodt szívvel ennyi érvet egyszerűen lesöpörni az asztalról.
Különösen igaz ez éppen a számomra személyesen oly kedves cicit micvája esetén. A Tóra azt parancsolja meg, hogy ezek legyenek a parancsolatok jól látható, vizuális emlékeztetői (Mózes 4., 15:39-40).
A rejtőzködő, szégyellős zsidósággal szemben ez fogalmazza meg azt a büszkeséget, ami abból ered, hogy a Teremtő útmutatását követjük, hűségesen, évszázadokon keresztül, és az Ő Gondviselése is hűségesen segít minket, mind a mai napig.
