„Forgasd azt [a Tórát], és forgasd azt, mert minden benne van.” (Ávot 5:22)
Bölcseink időről időre hangsúlyozzák, hogy a Tórában mindenféle bölcsességet megtalálhatunk.
Egy ehhez kapcsolódó talmudi szugja [szakasz] pontosan azzal foglalkozik, hogy nem kevesebb mint 16 népi eredetű közmondás tórai forrását beazonosítsa (Bává Kámá 92a-93a).
Ezek közül az egyik: „ha a barátod szamárnak nevez, készíts nyerget a hátadra.”
Vagyis: ahelyett, hogy jogos sértődéssel kiállsz a saját becsületed mellett, inkább alázkodj meg azelőtt, aki megalázott.
Ennek forrását a mostani hetiszakaszból, Hágártól tanuljuk, akit úrnője, Száráj elküldött a pusztába, ezáltal gyakorlatilag megszüntetve a kettejük közötti úrnő-szolgáló viszonyt. Az immáron szabad ember Hágár a pusztában egy angyallal találkozik, aki azonban továbbra is Száráj szolgálónőjeként hivatkozik rá (Mózes 1., 16:8).
Hágár pedig nem áll ki a jogaiért, nem javítja ki az angyalt, sőt, válaszában ő maga is úrnőjének nevezi Szárájt.
Ahogyan az említett közmondás tartja, ezáltal „nyerget készített” a saját hátára, hiszen az angyal pontosan azt javasolja neki, hogy térjen vissza Szárájhoz, és szenvedjen a keze alatt.
Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy ezáltal immáron bizonyítást nyert, hogy Hágár rossz stratégiát választott, hiszen pontosan az érte utol, ami elől menekült!
Valójában azonban Hágár tudta, hogy az Örökkévaló angyala végső soron jót akar neki, hiszen magasabb perspektívából látja a helyzetét. Így is lett, hiszen végül megáldotta Hágárt és nagy nép ősanyjává tette őt.
A talmudi mondást is ennek ismeretében kell értelmeznünk. Minden bizonnyal vannak olyan helyzetek, amikor igenis fontos az, hogy kiálljunk a jogainkért. Azonban Hágár leckéjéből is tanulnunk kell, és felismernünk azt, amikor olyasvalaki nevez minket „szamárnak”, aki ezáltal csak jót akar nekünk.
Mindezen túl, önmagában is értékes az, ha megvan bennünk az alázatra való képesség, ami nem az ösztönös ellenreakcióval reagál az inzultusra. Sokféle mód van arra, hogy az ilyen szituációkkal szembenézzünk. Az egyik az ilyen őszinte beismerés önmagunk felé, ami – a Gondviselés természeténél fogva – végső soron felemelkedéshez vezet.
Egy másik, hasonló stratégiáról ír a Chovot Hálevávot[1] (4:4:73):
[1]Bachja ibn Pakuda rabbi (1050-1120) történelmi jelentőségű filozófiai műve.
az ellenségünkkel, aki ártott nekünk, igyekezzünk direkt jót tenni.
Ezáltal erősítsük a Teremtőbe vetett hitünket, hiszen minden Tőle származik.
Érdekes egyébként az a kontextus is, amiben a fentebb említett 16 közmondás megjelenik a Talmudban.
A Talmud Bává Kámá traktátusa a károkozásokról szól. Ezen belül a 8. fejezet (HáChovél) témája az ember-ember közötti károkozás, vagyis a szándékos testi sértés és az azzal kapcsolatos kártérítések törvényeit taglalja.
Miután egy egész fejezet csak arról szól, hogy részletezzük, hogy mitől függ a törvény, hogy pontosan mennyi kártérítést fizessünk a másiknak, akit erőszakosan bántottunk, a fejezet vége mindezt ellensúlyozza: nehogy azt hidd, hogy az ilyesmit pénzzel „lerendezheted”.
Az utolsó misna szerint bocsánatot is kell kérni a sértett féltől. Ennek fényében szerepel a 16 közmondás és a tórai forrás is, azt üzenve, hogy nem minden a törvény, és nem helyes az, ha mindenben csak a jog apróbetűs részeiben elveszünk.