- Folytatódik a reform és ortodox zsidó irányzatot összehasonlító cikksorozatunk (1, 2, 3). Ezúttal az imádkozás témája kerül terítékre.
A reformmozgalom ötpontos öndefiníciójának harmadik pontja igazi „ortodox” téma. Aligha lehetne fontosabb ügyről szólnunk, mint arról a két dologról, ami – Bölcseink tanítása szerint – ezt a világot életben tartja.
„Három dolgon áll a világ: a Tórán, a szolgálaton [imádkozás / áldozatok] és a jócselekedeteken.” (Pirké Ávot 1:2)
A három „pillér” közül a harmadik általános emberi érték, olyasmi, amibe minden egészségesen gondolkodó, józan ember beleegyezik. A jócselekedetek fontossága magától értetődő.
A Tóra tanulása és az imádkozás viszont az a két sarkalatos pont, amitől valójában zsidó lesz a zsidó. Ezek azok a viszonylag kézzelfogható, egyszerű eszközök, amik által a Teremtőhöz közelebb kerülhetünk. Van, aki ezt így fogalmazza meg:
A Tóra tanulása során az Örökkévaló beszél hozzánk, az imádkozás során mi szólunk Őhozzá.
Egy másik lehetséges összehasonlítás szerint az imádkozás során a szívünkkel, érzelmeinkkel fordulunk a Teremtő felé, míg a Tóra tanulása során a gondolatainkkal, intellektusunkkal.
Egy harmadik lehetséges magyarázat szerint az imádkozásban megtanuljuk, hogy hogyan alázkodjunk meg a Teremtő előtt, míg a Tóra tanulása során felemel minket magához. Hiszen a gondolkodásunkat pallérozza, tanításain keresztül, mintegy ízelítőt kaphatunk azokból az emelkedett gondolatokból, amik az Ő, magasabb szintű „gondolkodását” (isteni akaratot) jellemzik.
Bárhogy is legyen, az öt pont közül talán ez az, amelyik a legnagyobb fontosságú a számunkra.
(Túl a meg nem említett „nulladik” ponton, a Tórába és Teremtőbe vetett hiten, ami szinte magától értetődő alapvetés.)
Az imakönyv és az „instant leves” esete
A reformmozgalom megfogalmazásában a Tóratanulás és imádkozás tárgya a következőképpen jelenik meg:
„Hiszünk az érthető, átélhető imádkozásban és tanulásban”
„Célunk, hogy a zsinagógáink befogadóak legyenek. Nagyon sokan, akik kapcsolódnának a judaizmushoz, nem találják helyüket a zsinagógákban, nem értik az imákat, a rituálék hosszúak és érthetetlenek számukra. Mi az imák szövegein keresztül tanítani is kívánunk. Megkeressük szertartásaink lényegi vonásait, átláthatóbbá, rövidebbé, átélhetőbbé tesszük imaalkalmainkat.* Fontos feladatunknak tekintjük, hogy beszéljünk arról, hogyan hatja át mindennapjainkat a Tóra tanítása. A zsidó hagyomány végtelen bölcsesség és szentség hordozója, tanulmányozása öröm és épülés forrása. Gazdagsága lenyűgöző. Felelősségre, gondolkodásra, tudatosságra tanít. A mindenkori mai életünkhöz is szól, iránymutatást nyújt.”
* kiemelés tőlem
Tagadhatatlan tény, hogy sok zsinagógalátogató számára az ima érthetetlen, hosszú, héber nyelvű a szöveg. De vajon mi erre a problémára a megoldás?
A fenti reform válasz esszenciája az, hogy „rövidebbé tesszük”.
Azt gondolom, hogy nem kell „ortodoxnak” lenni, elég egészséges önértékelésű, érett és ambíciózus gondolkodóként viselkedni, ahhoz, hogy ennél jobb megoldás jusson az eszünkbe: a folyamatos tanulni, tudni, növekedni vágyás.
Melyet – legalábbis látszólag kissé önellentmondásos módon – éppen ugyanebben a fenti bekezdésben számít a reformmozgalom a kiemelkedő zsidó értékek közé.
Hadd hivatkozzunk e ponton Kelemen Katalin, a magyar reform közösség rabbijának fenti cikkben további olvasmányként hivatkozott írására. Ebben így szól (463. o.):
„[…] kívülállók körében gyakori tévhit, hogy a reformzsidóság valami könnyű, könnyített változata volna vallásunknak. Az igazság az, hogy inkább másképpen nehéz, mint az ortodoxia.”
Nos, ha az öndefiníció egy sarkalatos pontja az, hogy lerövidítjük az imaalkalmakat, mert tartunk tőle, hogy eredeti, több száz éve működő formájában az nem eléggé „felhasználóbarát”, az igenis könnyítésnek látszik.
A félreértések elkerülése végett: annak, aki az imakönyvvel, héber nyelvvel most kezd ismerkedni, természetes, hogy szüksége van egy fokozatos stratégiára! Éppen úgy, mint bármely más tudományban, az imakönyv mélységeit sem sajátíthatja el egyik napról a másikra, és senki nem is várhat el tőle ilyesmit.
Aki tanul, az automatikusan „rövidít”.
Ez nem ortodox vagy reform kérdése: nem lehetséges a zsidó imakönyvet „egyben” lenyelni, hanem ki kell emelni a lényegi részeket, jól megérteni, közelről megismerni, és lépésről-lépésre bővíteni ismereteinket.
A különbség csak annyi, hogy vajon hosszútávon megelégszünk-e egy minimális, „rövidített” imatudással, vagy törekszünk a teljes ismeretekre: a valódi zsidó ima megélésére.
Annak, aki a teljesértékű imatanulást választja, természetesen lehetősége nyílik az ortodox megközelítésen belül is tananyagra lelnie. Személyesen például a Lativ Kolelben érdeklődhet, vagy meghallgathatja az ott elhangzott imatanulások felvételeit, vagy a zsido.com oldalon szereplő imatanításokat.
Azok a hagyományos, magyar zsidók
Kétféle, ellentétes tendencia figyelhető meg a magyar zsidóság önmagáról való gondolkodásában. (Jelen cikksorozat indulása óta érkezett visszajelzések ráerősítettek mindkét jelenségről megfigyelt tapasztalataimra.)
Az egyik egy meglepően erős ragaszkodás a hagyományokhoz. Éppen Magyarországon, ahol napjainkban a zsidó lakosság egy jelentős része nem kötődik a valláshoz, nem járatos abban, nem tartja azt, és nem látogatja a zsinagógákat. A zsinagógalátogatók túlnyomó része is „neológként” definiálja önmagát, és nem ortodoxként.
Mindezzel együtt, a gondolkodásmód erősen hagyománytisztelő, és aki ettől a hagyománytól el akar térni, az nagy sikerre itt nem számíthat.
A másik jelenség az általános magabizonytalanság. Nem vagyunk hajlandóak arra, hogy sokat nézzünk ki saját magunkból, vagy általában, a hazai zsidó közösség egészéből. Hajlamosak vagyunk arra, hogy képzeletbeli korlátok közé szorítsuk magunkat: nem tudjuk elképzelni azt, hogy valaha is egy bizonyos szint fölé emelkedjünk.
Az állandó Tóratanulás élménye az, ami képes arra, hogy kigyógyítson minket ebből a káros tévképzetből.
„Jó pap holtig tanul” – tartja a magyar közmondás. A zsidóságban azonban nem korlátozódik valamiféle szellemi elitre az „élethosszig tartó tanulás” ideálja. Minden egyes ember napirendjének kiemelkedő része az, amikor tanul.
Ebből az alaphozzáállásból kiindulva az imádkozás meg nem értésének problémája – nem probléma. Ha egyébként is megvan az az idő, amit a saját tanulásomra, épülésemre szánok, akkor magától értetődő, hogy ebben hely jusson a héber nyelvnek, az imakönyv szövegének megértésére.
Mindezáltal komolyan vesszük és betartjuk azt, amit a reform öndefiníció végén olvashatunk:
„A zsidó hagyomány végtelen bölcsesség és szentség hordozója, tanulmányozása öröm és épülés forrása. Gazdagsága lenyűgöző. Felelősségre, gondolkodásra, tudatosságra tanít. A mindenkori mai életünkhöz is szól, iránymutatást nyújt.”
Annak, aki ezeket az emelkedett gondolatokat szó szerint érti, nem lehet probléma az, hogy lépésről lépésre elsajátítsa a zsidó ima gyakorlatát.
Pontosan ugyanúgy, ahogyan azt évszázadok óta tesszük, őseink nyomdokán haladva.
A reform érvrendszer egy jellemző eleme, hogy annak van szüksége a könnyítésre, aki később kezdi a tanulást, nem született vallásos családba.
Nyilvánvaló, hogy a zsidó közösség szent kötelezettsége figyelembe venni, hogy a magyarországi zsidóság jelentős részénél ez a helyzet. Nyilvánvaló, hogy eszerint kell kialakítani a tanulás és befogadás rendszerét.
Ami viszont súlyos tévedés, az az, hogy „szellemi fogyatékosként” értékeljük ezeket az embereket, akiknél mintegy szükségszerű, hogy a tanulás egy bizonyos szintjén megrekedjenek.
Ki az, aki nagyobb közöttünk Mózesnél? Amikor a Teremtő elhívta őt, 80 éves volt.
Ki az, aki nagyobb közöttünk Rabbi Akivánál? Amikor elkezdte tanulni a Tórát, 40 éves volt.
Jómagam (tétessék különbség!) sem részesültem gyerekként hagyományos vallási oktatásban. Mégis, mivel érdekelt a téma, viszonylag hamar felzárkóztam, és amikor mostanság tanulunk csoportosan, hála a Teremtőnek, nem érezhető semmiféle különbség közöttem és a „vallásos családba született” társaim között. A felzárkózás folyamatát pedig nem nyűgként, hanem a felfedezés érdekes élményeként éltem meg.
A közösségi ima – tisztulás vize a léleknek
Zárásképpen pedig nem tudjuk megállni, hogy e kiemelkedő téma kapcsán ne szóljunk néhány szót arról, hogy hogyan emeli fel az embert az ima élménye.
Bölcseink meghagyták nekünk, hogy minden nap legalább háromszor imádkozzunk: reggel, délután és este. Hagyományos életvitelünk napirendjének gerincét az adja, hogy ezeket az imákat közösségben mondjuk el.
A törvény az, hogy hacsak van lehetőségünk közösségi imán részt venni (megfelelő közelségben, időben és térben van ilyen ima), akkor kötelesek vagyunk odamenni. A lelkiismeretes hívő pedig igyekszik úgy alakítani lakóhelyét, munkahelyét, napirendjét, hogy legyen módja erre az alapvető fontosságú szolgálatra.
Az ortodox imaház ideálja az, hogy minden nap legalább kétszer találkozunk a „minjenben” (a délutáni és esti ima szükség esetén egymás után is elmondható).
A reform közösségek „egyszerűsítésének” gyakori velejárója, hogy a közösségi imaalkalmak elsősorban szombatra és ünnepnapokra korlátozódnak*.
* Noha erre utaló explicit szabállyal nem találkoztam, némi internetes keresgélés után, több külföldi reform zsinagóga honlapját is meglátogatva ritkán találkozhatunk hétköznapi imaalkalmakkal. Még a 2600 (!) családot számláló manhattan-i Central Synagogue oldalán is csak a hétfőtől péntekig futó reggeli ima található meg. Ennél kisebb közösségekben pedig csak a péntek este és szombat reggel jelenik meg az imaidők listájában.
Valóban egyszerűbb, ha nem kell annyit imádkoznunk, szembesülnünk Teremtőnkkel – vagy a többi hittestvérünkkel – és saját magunkra, szabadidős tevékenységeinkre több idő jut. De vajon valóban ez a helyes eljárás?
Mit veszítünk azzal, ha a zsinagóga helyett inkább otthon ücsörgünk, vagy elmegyünk szórakozni?
Egy jó zsinagógai közösség felemeli az embert. Ha olyanok járnak a közösségünkbe, akik komolyan veszik a Teremtő szolgálatát, akkor ők pozitív hatással lehetnek ránk. Segítenek a bajban, jó tanácsot adnak.
A mi közösségünkben, hála a Teremtőnek, természetesnek számít, hogy amikor beszélgetünk, a Tóra éppen aktuális történeteinek és törvényeinek magyarázataiból osztjuk meg egymással észrevételeinket. Nincsen láson hárá, és nem jellemző a politika sem.
Egy ilyen társaságban az ember egyszerűen „nem mer” rossz lenni. Még a nehezebb napokon is, amikor a hétköznapi vesződségek miatt gyengébbnek érezzük a hitünket, segít átlendülni az inspiráló környezet.
A mindennapi imáink elmondása pedig fontos és őszinte visszajelzést ad arról, hogy hol tartok éppen lelkiekben.
Éppen a hazai egyik reform közösség neve: Szim Sálom, azaz „adj békét”. Ezzel kezdődik csendes imádságunk utolsó áldása. A belső béke az, ami nélkül igencsak nehéz elképzelni a működőképes imát.
Felzaklatott, mérges vagy bosszús lelkiállapotban nem lehetséges megélni az imáinkban leírt isteni valóságot.
Ezért az ima kötelezettsége mintegy „sarokba szorít”: vagy teszek arról, hogy békébe kerüljek saját magammal és közvetlen környezetemmel, vagy nem fog sikerülni úgy imádkoznom, ahogyan illene.
Sokan úgy gondolják, hogy mennyivel jobb lenne, ha csak akkor imádkoznánk, amikor szükségét érezzük, vagy kellően emelkedett lelkiállapotban vagyunk. Ehelyett Bölcseink napi három kötelező imát írtak elő.
A fentiekből megérthető, hogy miért: ez az állandó elvárás késztet minket a folyamatos és őszinte önvizsgálatra.
A lelki növekedésre vágyó ember pedig örül az ilyen lehetőségnek.
