Feltehetsz 3 kérdést valakinek, aki mindent tud. Mennyit lennél hajlandó fizetni érte?
Az igazság a világon minden pénzt megér. Az igazság a világon a legértékesebb dolog – a legjobb dolog, ami az emberrel történhet, hogy megismeri az igazságot. Helyes az embernek, hogy minden pénzét fel kellene áldoznia az igazságért – az egész életét.
Pontosabban, nem is ő áldozná fel az életét az igazságért, hanem éppen fordítva: az életünk nyer értelmet az igazság által. Mi magunk kapunk az igazságtól egy tartalmas életet. Feltéve, hogy hajlandóak vagyunk bármit feláldozni érte.
Mindeközben tudjuk, hogy ma a legtöbb ember egyáltalán nem is hisz abban, hogy van olyan, hogy igazság. És ha létezik, nem kideríthető. Hiszen ki is vagyok én – állítják –, hogy éppen én tudjam az igazságot?
Azonban azt is tudjuk, hogy az igazság megismerésének legfőbb akadálya sokszor az, hogy félünk tőle. Attól tartunk, hogy ha megismerjük az igazságot, az kötelezni fog minket arra, hogy másként éljük az életünket, esetleg mások előtt furcsának tűnjünk. Amiről szívünk mélyén tudjuk, hogy bolondság, hiszen kit érdekel, hogy mit gondolnak mások, ha valóban ez az igazság? Ha ők tévednek, és nekünk van igazunk, biztosan tudható módon?
„Jobb nekem, ha bolondnak hívnak egész életemben, mint akár csak hogy egyetlen pillanatig is gonosz legyek a Teremtő előtt.” (Misna, Édujot 5:6)
Azt mondják, hogy egy vallásos életmódváltás hátterében sokszor egy lelki válság áll. Az én esetemben semmiféle válságról nem volt szó, hála a Teremtőnek. Szinte teljesen vallástalanul éltem, egyetemi hallgatóként, mielőtt ultraortodox zsidó lettem, és elhatároztam, hogy az egész életem minden percét erre teszem fel. Egy jó és boldog életem volt.
Sikerrel teljesítettem az egyetemen, megszereztem a mesterszakos diplomámat matematikából, elkezdtem a PhD-met fizikából. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szerettem a témákat, az egyetemi légkört. Minden intellektuális kihívás elszórakoztatott, élveztem a magasan kvalifikált emberek társaságát. Büszke voltam arra, hogy közöttük lehetek. Az innovatív problémamegoldás, amire szükség volt mindehhez, kifejezetten testhezálló volt számomra.
21 évesen, 8 évvel a bármicvóm* után azért kezdtem el ismét foglalkozni a zsidóságommal, mert a tudományt önmagában túlságosan száraznak éreztem. Nem töltötte ki teljesen a világról alkotott képemet. Az is nagyban motivált, hogy imádtam vitatkozni, és a más vallások képviselőivel folytatott „hitvitáim” során szembesültem a kérdéssel:
Ha ennyire hiszel a zsidóság igazában, miért nem csinálod?
Így jutottam odáig, lépésről lépésre, hogy – újabb 8 év elteltével – először Izraelben, majd Németországban, teljes időmet a hagyományos Tóratanulásnak szenteljem, néhány évig. Most ortodox rabbinak tanulok, 3 év múlva készülök visszatérni Magyarországra.
Azon gondolkodtam, hogy annyi minden akartam már lenni: a matematika és fizika mellett az informatika és a zene is fontos szerephez jutott. Miért éppen a rabbiság lenne az, ami valódi, végleges célt jelenthetne az életemben?
Arra jutottam, hogy egyvalami mindig is biztos volt: az ötleteimmel, a gondolataimmal akarok másokhoz szólni, motiválni, segíteni az embereket. Ez a képlet, az emlék, egészen kisgyermekkorom óta élénken él bennem. Látom az első matematikaórát, első osztályos általánosban, amikor megtanuljuk az összeadást, és azonnal erős belső motivációt érzek, hogy megtaníthassam valakinek.
Attól kezdve pedig, hogy felfedeztem a zsidóság sok évszázados igazságát, hihetetlen fennmaradásának és szellemi virágzásának titkát, mély, egész életen át tartó spirituális utazását, a fejlődési lehetőségeket, amiket mindenki számára tartogat, egyértelmű, hogy ezt kell másokkal megosszam. Csak olyanról tudok beszélni, amiben én is hiszek. Ezért – noha a matematikát és egyéb tudományokat továbbra is ugyanúgy élvezem, de hivatás szintjén a világnak átadni már nem lennék képes.
Nem érezném őszintének az elhivatottságom. Nem érzem már többé azt, hogy ebben rejlik az emberek személyes megváltása. Nem gondolom, hogy azzal segítem őket a legjobban, ha kidolgozok nekik egy újabb elméletet, vagy egy technikát, amivel jobban megérthetik a matekot. Vagy ha indítok egy startupot, és egy izgalmas online applikációval teszem színesebbé az életüket (és vastagabbá a pénztárcámat). Ettől nem fog az életük gyökeresen megváltozni, értelmet nyerni.
A saját életemen látom, hogy az igazi változás az, ha mi magunk változunk meg, belülről, emberként. Ezek a dolgok pedig csak külső impulzusokat adnak. Ami az ember lelkén, legmélyebb önmagán, valóságán dolgozik, az a Teremtőtől kapott ajándék: a tanítás, az évszázados bölcsességek és üzenetek, amit történelmünk legnagyobbjai, a valaha élt legjámborabb és legbölcsebb emberek jegyeztek le. Ők érdemelték ki azt a fényt, az isteni segítséget, hogy újabb és újabb részét értsék meg az igazságnak.
Így van ez mindmáig: minden szombaton és ünnepen azért imádkozunk, hogy „add meg részünket a Tórádból”. Minden egyes embernek megvan a saját része, amit csak ő adhat meg, csak ki kell érdemelnie, el kell jutnia odáig. Ha ez így van, akkor nekem is van olyan személyes, egyéni üzenetem, amit mindenki más számára át tudok adni. És azt remélem, hogy másoknak is fogok tudni segíteni abban, hogy ők is felfedezhessék a saját részüket, ami valójában nem más, mint önmaguk, saját egyéniségük, valódi önmaguk, lényegük megismerése.
* A zsidóság szerint a fiúk 13 éves koruktól számítanak felnőttnek, szó szerint, a „parancsolat fiának”, amikortól kezdve be kell tartaniuk a vallási előírásokat. Szokás ilyenkor ünnepséget rendezni, sokszor még a nem vallásos családokban is, egyfajta formalitásként. Gyerekként többször részt vettem zsidó kötődésű, nem mindig vallásos rendezvényeken, sokszor inkább kulturális, folklór-jelleggel. A bármicvó után azonban megszűnt minden kapcsolt, asszimilált zsidóként éltem tovább, identitásomat eltitkolva a többségi társadalom elől.
