A Tóra lépten-nyomon figyelmeztet arra, hogy óvakodjunk a bálványimádástól. Mindennap kétszer elmondjuk az imáinkban:
„Vigyázzatok magatokra, nehogy elcsábuljon a szívetek, és elhajojatok, és mások isteneit [bálványokat] szolgáljatok, és leboruljatok nekik […]” (Mózes 5., 11:16)
Manapság furcsállhatjuk, hogy mi lehet az oka ennek a szigorú figyelmeztetésnek, amibe lépten-nyomon belebotlunk, pedig látszólag teljesen ártatlanok vagyunk benne. Ki az, aki manapság leborul a bálványok, szobrok előtt, és azt hiszi, hogy azok isteni erővel vannak felruházva? Inkább fordítva, az a probléma, hogy az emberek nem hisznek semmiben és senkiben.
(Noha sokan azt mondhatják, hogy „bálványozzák” a pénzt, a sztárokat vagy a politikusokat, de a tórai jogrendszer, halacha szerint mindez kívül esik a bálvány fogalmán. A bálványimádás héberül: ávodát kochávim, szó szerint „a csillagok szolgálata”, tehát valóságos „szolgálatnak”, vallásos tevékenységnek kell lennie ahhoz, hogy bálványimádásról beszélhessünk. Arról, hogy a kereszténységben van-e bálványimádás, a Teremtő segítségével egy későbbi alkalommal szólunk.)
A Talmud leírja, hogy az utolsó próféták idejében imádkoztak az Örökkévalóhoz, hogy távolítsa el a bálványimádásra vonatkozó jécer hárá-t (kísértést, rossz ösztönt):
„Csak azért adtad nekünk, hogy jutalmat kapjunk [ha legyőzzük]. Nem akarjuk, sem őt, sem a jutalmát.” (Szanhedrin 64a)
Úgy érezték, túlságosan nagy kihívást jelent, aminek a nép nem képes megfelelni. A világi történetírás is rögzíti, hogy a régi időkben minden kultúra tele volt bálványokkal, míg a mai világban láthatjuk, hogy ehhez képest jelentősen visszaszorult, szinte kizárólag (az egyébként nem is olyan kicsi) Indiára korlátozódik.
Alázatra késztet, ha elolvassuk azt a talmudi elbeszélést, ami leírja, hogy Ráv Ásinak, a Babilóniai Talmudot szerkesztő, lezáró rabbinak hogyan jelent meg álmában Menáse, a bálványimádó zsidó király (ld. Királyok 2., 21.). Este azzal búcsúzott el a tanítványaitól, hogy másnap Menáse barátunkról/kollégánkról (héberül: chávér) fogunk tanulni. Éjszaka megjelent neki Menáse, és mondta, hogy nem hívhatja barátjának, kollégájának, mert ő sehol sincsen hozzá képest. Arra ne hivatkozzon, hogy Menáse király milyen bűnös, bálványimádó életet élt, Ráv Ási pedig nagy Tóratudós volt (az álomban Menáse bebizonyítja, hogy ő még Ráv Ásinál is sokkal nagyobb Tóratudós):
„Ha te éltél volna abban a korban, felemelted volna a nadrágot végét, hogy gyorsabban tudj szaladni a bálványimádás után.” (Szanhedrin 102b)
Eszerint semmi okunk nincsen azt gondolni, hogy ma azért nem imádunk bálványokat, mert felvilágosult, „jobb minőségű” emberek vagyunk.
Mai bálványimádás 1.: relatív etika
Vajon mi lehetett annyira érdekes, ennyire vonzó a bálványimádásban? Hogyan éreztek azok az emberek, akik akkor éltek? Az egyik lehetséges válasz: a projekció. Az ókori görögök, rómaiak „istenei” igen erkölcstelen életet éltek, lakomákon, orgiákon vettek részt, és rettenetes tulajdonságaik voltak, áskálódtak egymás ellen. Mivel nagyon sok ilyen „isten” volt, az emberek kreativitására volt bízva, hogy mikor hoznak létre újakat.
Az újonnan kitalált „isten” történeteit ők maguk találhatták ki, és ennek során rávetíthették saját negatív vonásaikat az istenekre. Ezáltal több minden számított erkölcsösnek, megengedettnek, társadalmilag elfogadottnak. Az emberek által létrehozott istenek nagyon megengedőek voltak. Amikor Izrael királya, Jerovoám rá akarta venni a zsidókat a bálványimádásra, így ajánlotta nekik, hogy sokkal megbocsátóbb, mint a Teremtő (Talmud Jerusálmi, Ávodá Zárá 1a).
Ugyanez a jelenség ma is megtalálható: amikor láson hárá-t, negatív pletykát mondunk másokról, azt sokszor az motiválja, hogy bebizonyítsuk: ők sem sokkal jobbak nálunk. Ezáltal a saját, hibás viselkedésünket kényelmesen igazolhatjuk.
Mai bálványimádás 2.: sokszínűség
A másik tényező, ami vonzóvá tette a bálványimádást, az az izgalmas választék, az istenek bőséges rendelkezésre állása. Az ember lelke igényli az újdonságot, az izgalmas, új impressziókat. Mindenféle isten volt, válogathattak közülük szabadon, és ez lefoglalta az érdeklődésüket.
Ez talán még aktuálisabb mint az első magyarázat. Áruk, termékek széles választéka áll rendelkezésünkre, az interneten weboldalak végtelen tömkelege, a könyvesboltokban mindenféle olvasnivaló, az újságok, híroldalak futószalagon szállítják az újnak és érdekesnek hangzó információkat.
Dúskálunk a jóban, a bőségben, azt sem tudjuk, hogy hová forduljunk.
Nem olyan az életünk, mint a régi időkben, amikor a falun élő zsidó embereknek este nem létezett jobb elfoglaltságuk, mint hogy a Tórába, szent könyvekbe és magyarázatokban mélyedjenek el. Csak azt ne higgyük, hogy ezáltal jobb életet élünk. Ha valaki egyetlen könyvet olvas, egyetlen irányba fejlődik, akkor fókuszált életet él, nem olyan szétszórt és a múló ingerek által kontrollált életet, mint a mai ember.
A Chátám Szofer (Reé, „et háberáchá”) leírja, hogy az ember természete, hogy mindig vágyjon az újdonságra. Ezért ha a Tórában nem találja meg, akkor automatikusan a Tórán kívül keresi. Pedig a Tóra is sok újdonságot és érdekes gondolatot tartogat. Emiatt az az állandó célkitűzésünk, hogy mindig legyen néhány dolog, tórai gondolat, amihez tudunk kapcsolódni, és amivel meg tudjuk tölteni a gondolatainkat.
