Vajon kell-e hinnünk a családon belüli erőszak vádjának?

Az alábbi sorok a héten jelentek meg, az egyik jelentősebb online újság egyik vezető cikkének bevezetőjében:

„Egy dolgot hangsúlyosan le kell szögezni az elején. Egy nő bántalmazásról szóló beszámolójának igazságtartalmát kívülálló nem kérdőjelezheti meg.

Leginkább azért, mert tudjuk, hogy ha egy bántalmazott nő a nyilvánosság elé tárja a történetét, az túlnyomó többségében igaz történet, és csak nagyon elvétve tudunk olyan esetekről, amikor nem volt az. Ahhoz, hogy ma Magyarországon egy bántalmazott nő a bántalmazásáról beszéljen, óriási bátorság kell, és nemcsak az intézményrendszer hiányosságaiból fakadó kockázatok, de a társadalom elítélő és áldozathibáztató attitűdje miatt is.

Ezért a legnagyobb kárt minden esetben az okozza a bántalmazott nőknek, ha a történetüket, vagy bármely más, hasonló sorsú nő történetét a nyilvánosság kérdőjelezi meg.”

Maga az eset jelentős nyilvánosságot kapott, és a napi politikának szerves részévé vált. Ilyenkor jó, ha feltesszük azt a kérdést, hogy vajon a Tóra tanít-e a témáról valamit?

„Ez a rossz beszéd [láson hárá]: annak ellenére, hogy elfogadnunk nem szabad, gyanakodnunk kell miatta.” (Nidá 61a)

A rossz beszéd tórai tilalmáról és gyökereiről (nincsenek véletlenek) éppen az előző héten írtunk e helyen. Most egy konkrét részletet vizsgálunk meg ezzel kapcsolatban.

A Talmud az idézett helyen arról beszél, hogy amikor az ember rosszat hall valakiről, elhiggye-e vagy sem, gyanakodjon-e az illetőre vagy sem. Bibliai és történelmi példákkal is illusztrálja a fenti elvet. Például Gedáljá történetével, akit kormányzónak neveztek ki a babilóniaiak, azért, hogy egyfajta kompromisszumot kössenek Izrael népével (ld. Jirmijá 40-41).

Azonban akadtak olyan lázadók, akiknek ez a kompromisszum nem felelt meg, és merényletet követtek el Gedáljá ellen. Emiatt tartjuk mind a mai napig Gedáljá böjtjét a Ros háSáná utáni napon. Ugyanis a merénylet következtében a babilóniaiak megtámadták a zsidó államot, és lerombolták az első Szentélyt.

A talmudi hagyomány pedig Gedáljá felelősségét fogalmazza meg az ügyben. Hiszen őt előre figyelmeztették az ellene készülődő merényletre (ld. Jirmijá 40:13-16), de ő azt „vallásosságból” nem akarta elhinni, mondván, hogy miért kell rosszat mondani az őt később meggyilkoló Jismáélről.

Erre válaszolja a Talmud: kész tényként valóban nem lett volna szabad elhinnie, viszont óvatosabban viselkedhetett volna. Már csak azért is, hogy ezzel nemcsak saját magát, hanem az egész rábízott nép érdekeit is védelmezze.

Alkalmazzuk ezt a mi esetünkre: ha rosszat hallunk valakiről, például azt, hogy bántalmazza a feleségét, azt a magyar újságíró szerint megkérdőjelezni nincsen jogunk, míg a Tóra és az azt alkalmazni tanító rabbik szerint kész tényként elfogadni nincsen jogunk.

Mint azt korábban láttuk, természetesen ez korántsem jelenti azt, hogy a Tóra érzéketlen lenne a bántalmazottak, elnyomottak érdekei iránt.

Sőt: ha konstruktív a célzat, és bármit tudunk tenni a bajok megelőzése vagy eltávolítása érdekében, azt kötelesek vagyunk megtenni. Mindez azonban anélkül is lehetséges, hogy a másik felet elítélnénk.

Ugyanis – ellentétben a fent idézett újságíró véleményével – ez a lehetőség is valós veszélyt rejthet.

Azt írja a szerző, hogy csak elvétve tudunk olyan esetekről, amikor a bántalmazási vád alaptalannak bizonyult.

Nem világos számomra, hogy ő ezt honnan tudja, honnan tudhatja, illetve ezt hogyan lehetséges pontosan megbecsülni, hiszen az ilyen esetekben a két fél mást és mást fog mondani.

Viszont nincs is szükség arra, hogy ezeket avatatlan szakértőként magam ítéljem meg, hiszen lehetőségem van arra, hogy az interneten utánakeressek a témával kapcsolatos hivatalos kutatásoknak: vajon készült-e statisztika arról, hogy a bántalmazási vádak milyen arányban bizonyultak hamisnak?

Megtudtam, hogy készült. Egy Amerikában, 2020-ban végzett reprezentatív felmérés során több mint 2000 embert kérdeztek meg arról, hogy őt vagy valamely ismerősét érte-e olyan vád, amiről tudja, hogy hamis? Az derült ki, hogy a felnőtt társadalom 8%-át már érte ilyen vád, ami nem kevesebb mint 20 millió amerikai állampolgárt jelent.

Hasonlítsuk össze ezt az adatot azzal, hogy a Wikipédia tanúsága szerint a családon belüli erőszak sajnálatos módon a társadalom nagyjából 30%-át érinti. Ez azt jelenti, hogy a vádak közül nagyjából minden harmadik-negyedik eset hamis vád.

Vajon hogyan viselnénk azt, ha ilyen hamis vádakkal illetnének minket, és az ezzel járó társadalmi megbélyegzést?

Ha feltehetően nem túl jól, akkor az a helyes, ha mi magunk sem igyekszünk másokról elhinni a rosszat.

A már többször emlegetett Choféc Cháim, a láson hárá témájának talán legbehatóbb kutatója egy elgondolkodtató feladat elé állítja az olvasót. Ha Reuvén rosszat állít Simonról, akkor vajon azt mondjuk, hogy „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél”?

Ha Reuvén állításában hallhatóan nem volt semmi konstruktív célzat, akkor tudhatjuk róla, hogy éppen most szegte meg a láson hárá tórai tilalmát, a fülünk hallatára. Tehát róla elsőkézből van információnk.

Ha mindezidáig mindkettejüket rendes, normális embernek ismertük meg, és nem tudunk korábbi bűneikről, akkor egyelőre annyit tudunk, hogy Simonnak nem tudunk semmilyen bűnéről, Reuvén esetében azonban mi magunk vagyunk a tanúk.

Ezt nevezi úgy a halacha, a zsidó jog, hogy chezkát kásrut, azaz előzetes meggyőződés a helyes viselkedésről. Ez a fogalom némileg eltér a szekuláris jogban megismert „ártatlanság vélelmé”-től, mivel itt nem „vélelmezésről”, hanem cházákáról, vagyis előfeltételezésről, előéletről van szó. Ld. pl. Choféc Cháim, Hilchot Láson Hárá 5:4, 6:10.

Összefoglalva: aki ilyen esetben a vádoló félnek ad igazat, az annak hisz, aki a szeme láttára szegte meg a Tórát, és azt ítéli el, akiről semmi rosszat nem tud bizonyosan.