„A Tóratanulás éberséghez vezet, az éberség igyekezethez, az igyekezet tisztasághoz, a tisztaság önmegtartóztatáshoz, az önmegtartóztatás [magasabb szintű] tisztasághoz, a tisztaság jámborsághoz, a jámborság szerénységhez, a szerénység a bűntől való félelemhez, a bűntől való félelem szentséghez, a szentség isteni inspirációhoz, az isteni inspiráció a halottak feltámasztásához.” (Ávodá Zárá 20b)
Ez a híres Pinchász ben Jáir rabbi „létrája”, a személyiségfejlődés egyik leghíresebb gyakorlatias útmutatója, mely először a Talmudból, majd sok évszázaddal később, a 18. században élt Mose Cháim Luzzato rabbi (másnéven: Rámchál) Meszilát Jesárim című könyvéből vált ismertté.
Ez az egyik legelterjedtebb, gyakorlatias útmutató, melyet a zsidó bölcsek az évszázadok során szerkesztettek és a személyiségfejlődést segíti.
A létra lépcsőfokai a következőek:
- Tóratanulás
- Éberség, tudatosság [zehirut]
- Igyekezet, motiváció [zerizut]
- Tisztaság 1. [nekiut]
- Önmegtartóztatás [prisut]
- Tisztaság 2. [táhárá]
- Jámborság [chászidut]
- Szerénység [ánává]
- Bűntől való félelem [jirát chét]
- Szentség [kedusá]
- Isteni inspiráció [ruách hákodes]
- Halottak feltámasztása [techiját hámétim]
A „létra” fogalma egyébként önmagában nem egyedülálló. Talán Jákob az, akitől az első létráról hallunk a Tórában:
„És álmot látott, és íme: egy létra van a földre állítva, és a teteje az égig ér.” (Mózes 1., 28:12)
Általánosságban a létra több, egymást követő lépcsőfokból áll, melyeken keresztül – hosszabb távon – olyan szintekre juthatunk el, amelyek számunkra korábban elérhetetlennek tűntek. Éppen most olvassuk Mózes ötödik könyvét, melyben igen gyakori az ilyen vagy hasonló formula:
„Örökkévaló Istenedet féld, Őt szolgáld, Őhozzá ragaszkodj, és az Ő nevére esküdj.” (Mózes 5., 10:20)
Ezekre érdemes „ráérezni”, megfigyelni őket, és rendszerezni: megállapítani, hogy mi közöttük a különbség, melyik hová vezet el és kinek szól.
Ősi definíciók részletes kifejtése
Akkor hát miben különleges a Meszilát Jesárim és Pinchász ben Jáir létrája? És egyáltalán, miben különbözik egymástól ez a kettő?
Rámchál, a Meszilát Jesárim szerzője, azt írja, hogy ez a létra az, ami „univerzális”: ezen keresztül lehetséges megszerezni minden szükséges magas szintet. A szerző saját szavaival élve: „az Örökkévaló számára kívánatos szolgálat teljességének minden része” elérhető.
A Talmudban ismertetett, fent idézett, csupán néhány soros útmutatás ehhez természetesen nem elegendő. Ezért írta meg Rámchál a Meszilát Jesárimot, melyben kirészletezi a fenti lépcsőfokok mindegyikét.
Szinte a lépcsőfokok mindegyikét többféle szempontból vizsgálja meg, azoknak külön-külön fejezetet szentelve: a tulajdonság magyarázata, részei, megszerzése, veszélyeztető tényezői.
Az alábbiakban egy rövid összefoglaló következik a lépcsőfokok közötti kapcsolatokról (nem minden ponton ragaszkodva a Meszilát Jesárim definícióihoz).
A Tóratanulás éberséghez vezet – de az önvizsgálat is
Az első tulajdonság a Tóratanulás (1. szint) – ez vezet el az éberséghez [zehirut] (2. szint). Érdekesség, hogy a Meszilát Jesárim rendszeréből éppen ez a legelső lépcsőfok nincsen megemlítve.
Az éberség (vagy tudatosság) azt jelenti, hogy az ember „képben van”. Tisztában van a saját helyzetével. Lehet, hogy az a helyzet nagyon rossz, és az is lehet, hogy nem tesz érte semmit, de legalábbis tud róla. Nem dugja a fejét a homokba.
Az éberséghez erősen kapcsolódó fogalom a chesbon nefes [lélek elszámolása], vagyis számvetés. Belső meditáció, elmélkedés, önelemzés. Ez az a gyakorlat, ami a leginkább képes arra, hogy az embert az éberségét erősítse. Rabbi Pinchász ben Jáir létráján azonban nem a chesbon nefes, hanem a Tóratanulás az, ami a tudatossághoz vezet. Hogyan?
Úgy, hogy a Tórából kapunk képet arról, hogy pontosan mivel is kellene elszámolnunk. Aki a Tórát nem ismeri, annak hiányoznak a fogalmak, a térkép, ami abban segítheti, hogy szembenézzen önmagával.
A Tóra rendszeres tanulása, ismétlése, azonban még annak is segíti a tudatosságát, aki azt már ismeri. Hajlamosak vagyunk ugyanis a lelki élet szerteágazó aspektusairól megfeledkezni. A Tóratanulás ciklusai állandóan emlékeztetnek ezekre.
Kétféle tisztaság – a szenvedélybetegek leckéje
Az éberség tehát passzív: tudom, hogy hol tartok, sőt, talán még azt is, hogy mit kéne tennem. De ott még nem tartok, hogy meg is tegyem. Ennek aktiválása vezet el a következő lépcsőfokhoz, az igyekezethez [zerizut].
Az éberség, tudatosság elvezet az igyekezethez (3. szint), mert ha nem vagyok tudatában annak, hogy tennem kellene valamit, akkor miért is tegyek bármit?
A passzivitás ellenszere tehát a tudatosság növelése.
Az igyekezet pedig a tisztasághoz (4. szint) vezet el. Itt azonban van egy kisebb csavar elrejtve: ez a létra héberül kétféle kifejezést is tartalmaz a magyar „tisztaság” szóra: nekiut és táhárá. Nevezzük őket alapszintű, ill. haladó tisztaságnak (4. és 6. szint).
Mindkét tisztaság jelentése*: az ember megszabadulása rossz cselekedetektől, tulajdonságoktól, viselkedésformáktól.
* Ezen a ponton egy kicsit elkanyarodunk a Meszilát Jesárimban található értelmezéstől. Ott a „haladó tisztaság” a gondolatok és szándék tisztaságának felel meg.
Az alapszintű tisztaság az, amikor az ember egy pillanatra „fellélegez”, és megtapasztalja, hogy milyen érzés „tisztának” lenni egy olyan lelki mintázattól, ami őt már régóta korlátozza. Hasonlóan a szenvedélybeteghez, aki arról számol be, hogy már hány napja „tiszta”.
A haladó szintű tisztaság az, amikor ezt sikerül állandósítani.
Ahhoz, hogy akár csak az alapszintű tisztasághoz is eljussunk, igyekezetre – vagyis kitartásra van szükségünk. Ez az az alap, ami kellő muníciót biztosít ahhoz, hogy egy régi beidegződést, lelki gátlást legyőzni legyünk képesek: a megértés tisztasága és az elszánt cselekedetek.
Önmegtartóztatás – személyre szabott szélsőségek
Az alapszintű tisztaságból a haladó tisztasághoz az önmegtartóztatáson [prisut] (5. szint) keresztül vezet az út.
Amikor megértjük, hogy van egy problémánk, és hogy abból létezik kiút, és rövid időre még meg is tapasztaljuk a problémától való szabadságot, akkor szükséges az önmegtartóztatás eszközéhez fordulnunk.
Ahogyan Rámbám tanítja: a rossz tulajdonság „gyógymódja” az,
ha az ember huzamosabb ideig pontosan a szöges ellentétét gyakorolja annak, amit előtte tett.
Például ha haragos vagy gőgös volt, akkor szándékosan távolodjon el, és ideiglenesen hagyja el még az „arany középutat” is. Legyen „szélsőségesen” békés vagy alázatos, mindaddig, amíg a rossz tulajdonsága meg nem szűnik. Utána térjen vissza a középúthoz (Hilchot Déot 2:2).
Ez felel meg az önmegtartóztatás tulajdonságának: az ember külön törvényeket állít fel, kifejezetten a saját személyisége számára, akár csak ideiglenesen is, azért, hogy eljusson az „alapszintű” tisztaságból a haladó szintre.
Ezen a ponton már értjük, hogy Rabbi Pinchász ben Jáir létrája mitől ennyire „univerzális”: minden eddig mondott szint alkalmazható az élet egy-egy külön aspektusára. Azaz
elképzelhető, hogy először csak (például) a harag ügyében nyílik meg a tudatosságunk, utána az igyekezetünk, majd a tisztaságunk, és így tovább.
„Távolodj el a rossztól” – a jámbor ember túlmegy a határokon
A 7. szint a jámborság [chászidut]. Ennek eredete a héber cheszed, vagyis jócselekedet, jótétemény szó, melyet az adakozásra is használunk*.
* Nem tévesztendő össze a Báál Sém Tov (1698-1760) által alapított haszidizmus mozgalommal. A Báál Sém Tov Rámchál (1707-1746) kortársa volt, feltehetően nem ismerték egymás munkásságát, a földrajzi távolság miatt.
A héberben kétféle kifejezést használunk a jó emberre: cádik és chászid. A különbséget e kettő között a Meszilát Jesárim (és még sok más korai bölcs) úgy definiálja, hogy a cádik az, aki mindent megtesz úgy, ahogyan kell, míg a chászid az, aki ennél is többet tesz.
Nem azért vagyunk a világon, hogy a szükséges „alapszintet” elérjük, hanem azért, hogy fejlődjünk.
Ehhez némileg hasonló gondolat: nem az a célunk, hogy ne kövessünk el bűnöket, hanem hogy magasabb szintre jussunk, és olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtsunk, amire – adottságainknál és különleges helyzetünknél fogva – csak mi vagyunk képesek.
Ezt a gondolatot tükrözi, hogy a fent felsorolt 12 szintből 2-2 pár képezhető: az éberség-igyekezet páros (2-3.) a cádik számára és az önmegtartóztatás-jámborság páros (5-7.) a chászid számára. Ezen párok közül az első képviseli a rossztól való eltávolodást, a második a jó megcselekvését, ahogyan írva van:
„Távolodj el a rossztól [szur mérá] és cselekedj jót [ászé tov]!” (Zsoltárok 34:15)
A cádik eltávolodik attól, ami tilos (zehirut / éberség), és megcselekszi azt, amit kell (zerizut / igyekezet). Ezzel szemben a chászid attól távolodik el, ami ugyan nem tilos, de vezethet tilalomhoz (prisut / önmegtartóztatás). És azt cselekszi meg, amit ugyan nem kötelező, viszont tudja, hogy helyes és jó az Örökkévaló szemében (chászidut / jámborság).
Az eredményeket az alábbi táblázatban foglalhatjuk össze:
| Eltávolodás a rossztól | Jót cselekedni | |
| Cádik (igaz – megteszi, amit kell) | Éberség [zehirut] | Igyekezet [zerizut] |
| Chászid (jámbor – többet tesz meg a szükségesnél) | Önmegtartóztatás [prisut] | Jámborság [chászidut] |
Háromféle félelem – a legalacsonyabbtól a legmagasabbig
Valójában az egész lépcső célja az, hogy a chászidut, azaz a jámborság felé vezessen. Ennek fényében meglepő lehet, hogy már a 7. lépcsőfokon elérjük. Akkor mire való a 8-12. lépcsőfok?
A jámborságból fakadó egyéb magas szintek, további elérhető eredmények alapja a cselekedet, a jámborság gyakorlása. Ez vezeti az embert tovább. Először a szerénységhez (8. szint), mert az igazi szerénység az, amikor az embernek van mire szerénynek lennie. Ha úgy is képes alázatos maradni és nem felfuvalkodni, amikor amúgy lenne mire.
A következő szint a bűntől való félelem (9. szint). Háromféle félelmet különböztet meg a Meszilát Jesárim. A legegyszerűbb a büntetéstől való félelem. Ez minden ember természetes része, egyáltalán nem is része a létrának. Ennél magasabb a nagyságtól való félelem [jirát háromemut].
Ez az, amit az ember akkor érez, amikor a Teremtő Nagyságával találkozik, azt egy-egy megvilágosodott pillanatában tisztán megéli, átéli.
Erről számolnak be azok, akiknek halálközeli élményük volt, és átélték, hogy megálltak a Mennyei Ítélőszék előtt.
Aki az imáját magas szintre képes fejleszteni, és megélni azt, hogy már ezen a világon is a Teremtőhöz szól, az ima közben is érezheti.
Még ennél is magasabb szintű a bűntől való félelem [jirát chét]. Ez is egyfajta nagyságtól való félelem, ami nem a büntetésre fókuszál, hanem állandóan azt érzi, hogy a Teremtő előtt áll. Azért nagyobb, mert nemcsak az ima idejében érvényes, hanem minden időben. Annak az embernek a sajátja, akinek sikerült állandósítania az életében a Teremtő Jelenlétének érzését.
Már csak emiatt is fontos ezen fogalmak világos tisztázása, mert a bűntől ill. büntetéstől való félelem csak nevében hasonlít, szintjében azonban az előbbi különlegesen magas és csak kevesek számára elérhető, az utóbbi szinte minden ember sajátja, mindenféle erőfeszítés nélkül is.
A kitartó, igaz ember mennyei ajándékai
A szentség [kedusá] az utolsó szint (10. szint), melynek a Meszilát Jesárim külön fejezetet szentel. Az ezt követő két szintet (isteni inspiráció és halottak feltámasztása) ennek részeként említi meg. Közös ebben a három szintben, és megkülönbözteti minden korábbi szinttől, hogy ezek már nem az ember saját „eredményei”, hanem mennyei „ajándékok”.
Az az ember érdemelheti ki ezeket, aki következetesen és kitartóan dolgozik a saját spirituális fejlődésén.
Akkor érdemesíti a Teremtő az embert ezekkel, amikor elérkezettnek látja az idejét.
Az igyekezet, például, egyszerűen gyakorolható: pattanj ki az ágyból, kezdj el dolgozni. Vagy az önmegtartóztatás: igyál kevesebb alkoholt, kávét, stb. A szentséget azonban azért kapja meg az ember, ha minden mást már ő maga megtett.
Az isteni inspiráció [ruách hákodes, vagy Szent Szellem] (11. szint) nem más, mint egyfajta „kis prófécia”. A próféták korának befejeztével az Örökkévaló nem ad többé próféciát az embereknek.
A prófécia olyan mély megértés, betekintés az Örökkévaló nagyságába, és abba, ahogyan irányítja, vezeti a világot, amely az ember egészét megrázza. Ezért írja a Tóra, hogy Mózes volt az egyetlen olyan próféta, aki képes volt ezt a magas szintű élményt ébren is megtapasztalni (ld. Mózes 4., 12:6-7).
Ezzel szemben az isteni inspiráció
bárki számára megtapasztalható, akit a Teremtő érdemesnek talál arra, hogy egyetlen pontot, egyetlen mély isteni igazságot feltárjon előtte.
Ezek jellemzően olyan dolgok, amiket szavakkal mindnyájan mondunk és tudunk (pl. „a jócselekedeteink jutalmat érdemelnek”, „embertársaink tiszteletére vigyáznunk kell”), azonban aki isteni inspirációt kap, az ennél sokkal mélyebb, átélhető megértést kap belőle – egyfajta megvilágosodás-élményt és tisztaságot (Derech Hásém 3:3 alapján).
Hasonlóan, a halottak feltámasztása (12. szint) nem egyfajta „csodatételi képesség”, hanem egy annyira közeli kapcsolat a Teremtővel, hogy ha az illető imájában azt kéri, hogy az Örökkévaló keltsen életre valakit, aki már meghalt, akkor az Örökkévaló hallgatni fog az ő szavára (ld. Királyok 2., 4:32-35).