Amikor mondta Mózes adományokat gyűjtött a pusztai Szentély építésére, az emberek olyan lelkesen adományoztak, hogy szólni kellett nekik, hogy ne hozzanak többet, mert már nem lehetett hová tenni.
Kétféle emberről ír a Tóra, akik hozzák az adományt. Az egyikre azt mondja, hogy a „szíve emeli arra”, hogy hozza az adományt. A másik az pedig, akit „a lelke arra indít” (ld. Mózes 2., 35:21).
A Neciv magyarázata szerint az a különbség e két kifejezés között, hogy az első mintegy „muszájból” ad. Értelmezése szerint „a szíve emeli” kifejezés mélyebb jelentése: mivel látja, hogy a többiek is adnak, kellemetlen érzést okoz neki az, hogy ő nem adhat. Ezzel szemben akit a „lelke indít”, az valóban „lelkes”, őszinte örömmel adakozik.
Hasonló negatív eredetű pozitív cselekedet, amikor egy szegény ember mellett elmegyünk, és azt érezzük, hogy rossz nézni, muszáj neki adni valamit.
A szkeptikus erre azt mondhatja, hogy valójában nem is az motiválja ilyenkor az adakozót, hogy mással jót tegyen, hanem az, hogy saját magát megszabadítsa a kellemetlen, nyomasztó érzéstől.
Valóban: ez az adakozásnak egy alacsonyabb szintje. De azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy van egy harmadik lehetőség is: az, aki egyáltalán nem is vesz tudomást a másik szenvedéséről. Ezért nem mondhatjuk a kelletlenül adakozót önzőnek, hiszen ha tényleg önző lenne, akkor észre sem venné a másikat.
Érdekes, hogy az egyik típusú adakozást a szívhez, míg a másikat a lélekhez köti a Tóra.
A Málbim magyarázata szerint mind a szív, mind a lélek az ember nem-fizikai tulajdonságainak az összességét jelenti. A különbség a kettő között az, hogy a szív az, amit mindebből a többi ember kívülről érzékel, míg a lélek a valóságos, belső tartalom. Eszerint lehetséges, hogy például valaki a külvilág felé örömöt színlel (örvend a szíve), de belülről keserű (a lelke, ld. Mislé / Példabeszédek 17:22).
Ugyanez a helyzet az adakozás esetében: akit a szíve indít adakozni, az kívülről nézve szívesen ad, de ennél egy magasabb szint az, akit a lelke indít, mert ő valóban kifejezetten csak az adás kedvéért ad, minden külső nyomástól függetlenül.
Kicsit más különbséget találhatunk, ha Zechárjá próféciájában mélyülünk el:
„De ők nem akartak hallgatni, … szívüket olyanná tették, mint a kő, hogy ne hallják a Tórát és azokat a dolgokat, amiket az Örökkévaló, a Seregek Ura a szellemével a korai prófétáknak küldött.” (7:21-22)
Ez alapján a szív az, ami hall, és a lélek (vagy szellem / ruách) az, ami „prófétál”, vagyis küld. A szív a „vevő”, a lélek pedig az „adó”.
Eszerint aki a szívével ad, annál az elsődleges motiváció az, amit a szívével meghallott, vagyis érzékelt: az, hogy mások is adnak, vagy az, hogy a szegény ember rosszul érzi magát. Ezzel szemben aki a lelkével ad, azt nem a külvilág érzékelése motiválja, hanem a belső világ: ő saját magában érzi azt, hogy adnia kell.
(Ez persze ismét visszavezet minket Málbim magyarázatához, aki szerint a szív a külső, a lélek pedig a belső rétegnek felel meg.)
