Eljöttek Hanuka napjai. Az ünnep legkiemelkedőbb micvája és jellegzetessége a gyertyagyújtás. Szintén fontos eleme ezeknek a napoknak a Hálél, vagyis dicsérő zsoltárok, melyet a reggeli ima után szoktunk mondani.
Gyakran felmerülő kérdés, hogy mikor gyújtsuk meg a gyertyát?
Mivel a Talmud nem fogalmaz egyértelműen, ezért a későbbi rabbik vitatkoznak azon, hogy a naplemente eleje vagy a vége a gyújtás megfelelő ideje.
Akkor kell a gyertyákat meggyújtani, „amikortól lemegy a Nap” (Sábát 21b).
A mi szokásunk Magyarországon – az askenáz rabbik véleményét követve – a naplemente vége, vagyis a csillagok feljövetele, ami idén Budapesten 16:45 körülre esik.
Ugyanott a Talmud azt mondja, hogy addig kell meggyújtani a gyertyákat, amíg szó szerint „el nem fogynak a lábak a piacról [utcáról]” (עַד שֶׁתִּכְלֶה רֶגֶל מִן הַשּׁוּק)
Ezt szinte minden magyarázó úgy érti, hogy nagyjából fél órás időtartam. A hanukai gyertyagyújtás egyik fő gyökere ugyanis a pirszumá deniszá, vagyis a csoda hirdetése – ez pedig attól függ, hogy mennyien vannak a közterületen, akiknek a csoda hirdethető.
A régi időkben, amikor még nem volt fejlett közvilágítás, feltehetjük, hogy a teljes sötétségben már lényegesen lecsökkent az utcán a forgalom.
Ugyanez a meghatározás az oka annak is, hogy amikor pénteken estére gyújtjuk meg a hanukai gyertyákat (még a szombati gyertyák meggyújtása előtt), akkor gondoskodunk róla, hogy még fél óráig égjen a csillagok feljövetele után.
A gyújtás persze kizárólag világosban, még a jóval a naplemente kezdete előtt szabad. Ezért ilyenkor vagy nagyobb méretű viaszgyertyákat vásárolunk, vagy ha olajjal gyújtunk (ami a micva legszebb teljesítése, hiszen ez emlékeztet az olajcsodára) akkor több olajat kell teszünk bele.
Ez a gyertyagyújtás időpontjától kezdve egészen a csillagok feljövetelét követő 30 percig összesen körülbelül egy és háromnegyed órának megfelelő mennyiség.
Nem kellene újragondolni a 30 percet?
Ha már égett a gyertya 30 percig (hétköznap), és utána valamiért el kell mennünk, és tűzvédelmi aggodalmaink vannak, akkor szabad eloltanunk ezt a gyertyát.
Sulchán Áruch OC 672:2, Misna Berura 672:6. Helyes még a gyertya meggyújtásakor kikötni, hogy csak az első fél órának megfelelő olajmennyiséget szánjuk a micvára, így a maradék nem szentelődik meg, és más célra is használható marad.
Ez szintén ugyanebből a törvényből fakad, hogy csak addig kell égnie a gyertyának, amíg „a lábak el nem fogynak az utcáról”.
Ezt a feltételt napjainkban is megőrizzük, annak ellenére, hogy ma még jóval 17 óra után is hosszú órákon keresztül jelentős az utcai forgalom.
Ha ezt a törvényt valami miatt megváltoztatnánk, és a modern életritmushoz igazítanánk, akkor felmerülhetne, hogy miért is mehetünk el otthonról azután, hogy a gyertya égett 30 percet?
Hasonlóan, az is felmerülhetne, hogy miért érjük be azzal, hogy a péntek délután meggyújtott hanukagyertya mindösszesen kevesebb mint 2 órán keresztül ég? Hiszen még 4-5 óra elteltével is járnak emberek az utcákon! Ők talán ne értesüljenek a csodáról?
Másrészt viszont, ha komolyan vesszük a fél órás időkorlátot, akkor az is magyarázatra szorul, hogy hogyan gyújthat gyertyát egy olyan ember, aki az első félóra elteltével (esetünkben 17:15 után) érkezik meg otthonába?
Az tűnik a logikusnak, hogy ha a régi idők emberének a 30 perc elegendő volt a csoda hirdetésére (illetve befogadására), akkor ugyanez a mennyiség napjainkban is elég, függetlenül attól a sok egyéb tevékenységtől, amit ezekben az órákban végzünk.
A törvény radikális változatása pedig – mint azt a fenti kérdések is mutatják – számos nehéz dilemmát vonna maga után.
Az első félóra kitüntetett fontossága
Ez azonban nem válaszol arra, hogy mi a helyzet, ha valaki későn érkezik (17:15 után) a gyertyagyújtásra?
Hiszen ha továbbra is a talmudi „félórás szabályt” számítjuk mérvadónak, akkor az ezutáni gyújtás jelentősége már megkérdőjelezhető.
Ezt a kérdést már a Talmud egyik legkorábbi magyarázói, a toszafisták is feltették (Toszfot, Sábát 21b, DH „dei lo idlik”.). Ők azt mondták, hogy manapság már nem kint, az utcán gyújtunk, hanem a saját lakásunkban. Így az elsődleges célközönség a házunk népe, akiknek egy későbbi időpontban is hirdethetjük a csodát.
Ez a változás a középkorból ered, amikor nem a tolerancia szelleme uralkodott, és sajnos veszélyes volt nyilvános helyen meggyújtani a hanukagyertyákat. Ez kissé paradox, hiszen maga az ünnep éppen a hős makkabeusok bátor küzdelméről szól, melyet a vallásszabadságért vívtak – nem a félelem jegyében, hanem az önfeláldozás szellemében. A rejtőzködő hanukagyertyák azonban abban a nehéz időben is reményt és fényt adtak, hogy a középkori elnyomattatás is véget ér idővel, akárcsak a görögök uralma.
E válasz alapján szabad a gyertyát meggyújtani a későbbi időpontban, egészen hajnalhasadtáig, sőt, még áldást is mondhatunk az ilyen gyújtásra.
Azonban mindezzel együtt a rabbik felhívják a figyelmünket, hogy ha csak lehetséges, ne tervezzünk semmi mást arra az időre (még Tórát se tanuljunk!), hanem igyekezzünk minél hamarabb teljesíteni a micvát, éppúgy, ahogyan azt Bölcseink az eredeti formájában meghagyták számunkra.
Ld. Misna Berura 672:10. Semmilyen más tevékenységbe ne kezdjünk bele az erre szánt időben, sőt, még ha bele is kezdtünk, akkor is inkább szakítsuk meg, és gyújtsuk meg a gyertyát.
Vendégek és gyanakvó járókelők
Mi a helyzet akkor, ha vendégségbe vagyunk hivatalosak – vagy éppenséggel egy hanukai buliba?
A fenti elvek alapján a tökéletes megoldás az, ha először gyújtunk, várunk 30 percet, eloltjuk (ha szükségesnek látjuk), és csak azután indulunk el.
A Talmud ír egy hasonló esetről, amikor a vendég számára gyújthat a vendéglátója (Sábát 23a). Ilyenkor a vendég egy kisebb pénzösszeg, (úgynevezett prutá) által hozzájárulhat, és így „részesedést vásárolhat” a micvéből.
Ám ez kizárólag olyan vendégről szól, aki ott is éjszakázik (ld. Misna Berura 677:12). De még ennek a vendégnek sem olyan egyszerű a dolga, mint amilyennek elsőre látszik.
Ugyanis ugyanazon az oldalon a Talmud arról is ír, amikor az ember saját otthonában két különböző irányba néző ablak van. Ilyenkor köteles mindkettőben meggyújtani a hanukagyertyát, nehogy meggyanúsítsák azok, akik csak az egyik ablaka alatt haladnak el.
Ugyanitt tárgyalja röviden a Talmud azt a sokakat érdeklő kérdést, hogy egyáltalán miért kell nekünk azzal törődnünk, hogy mások minket mivel akarnak meggyanúsítani? Forrást keres és talál erre az elvre a péá [mező széle] törvénye kapcsán, ahol a szegények azok, akik a gazdag mezőtulajdonosokat nézik nem mindig eléggé jó szemmel.
Ebből persze következik, hogy az ottalvós vendégre is érvényes ugyanez a szabály (ld. Sulchán Áruch OC 677:1): a házigazda maga is köteles lenne gondoskodni az extra ablakról, ezt a kötelességet pedig a vendég megörökli, ha a vendégszoba ablakáról van szó. Ilyen esetben a vendégnek kell gyújtania, és nem elég „betársulnia” a házigazda gyertyájába.
Sőt, még olyan vélemény is van, mely szerint akkor is gyújtson a vendég, ha nincs külön ablaka. Ez a vélemény az előbb említett „gyanakvás” elvét terjeszti ki, mondván, hogy manapság már mindenki szokott saját gyertyát gyújtani, és ha a vendég ezt nem teszi meg, rá is gyanakodni fognak.
Misna Berura 677:3 szerint helyes figyelembe venni ezt a szigorítást, azonban az Áruch háSulchán 677:2 megkérdőjelezi ezt a gondolatmenetet.
Ha a vendég azonban a saját otthonában alszik, és csak későn ér vissza (és indulás előtt sem tud gyújtani, valamilyen oknál fogva), akkor inkább gyújtson a saját otthonában, későn, minthogy a vendégségben tegye. Mint fentebb írtuk, ezt egészen hajnalhasadtáig is megteheti, áldással.
A kohénok igyekezete
Mindebből tanulhatjuk az igyekezet kiemelt fontosságát Hanukakor. Hiszen ez az az ünnep, amihez ennyire erősen kötődik az a bizonyos, kitüntetett 30 perc, amikor a gyertyáknak égniük kell, a nyilvánosság szeme láttára.
A Bách magyarázata (670:4, melyet Máhárám miRotenburg nevében hoz) szerint mindez nem véletlen: a hanukai csoda a kohénok által történt, hiszen a csatát – és később a királyságot – éppen a főpap és családja szervezte és vezette. A kohénoknak általában fontos, hogy nagy igyekezettel hajtsák végre a szent szolgálatukat, de ebben az időben megtorpant a nagy igyekezetük.
„A kohénok igyekvőek” (כהנים זריזים הם) a Talmudban gyakran ismétlődő kifejezés, halachikus elv (pl. Sábát 114b).
Ezért okozta a Gondviselés azt, hogy éppen ők legyenek azok, akik erőt vesznek magukon, felülkerekednek a természetükön, és önfeláldozó harcot vívnak a Tóra törvényeiért. Ezáltal pontosan azt javítják ki, amiben a hiányosság keletkezett: a saját igyekezetüket Szentély szolgálatáért.