Tegyük fel, hogy úgy döntünk, hogy a lelki fejlődés útjára lépünk, és elkezdünk dolgozni a lelkivilágunkon, fejleszteni a tulajdonságainkon. Hogyan döntsük el, hogy melyikkel kezdjünk?
Vajon létezik olyan tulajdonság, ami fontosabb az összes többinél? Vagy ez egyénfüggő, és nem lehetséges olyan tanácsot adni, ami mindenki számára egyaránt érvényes?
Korábban többször tanultunk Rabbi Mose Cháim Luzzato (Rámchál) Meszilát Jesárim c. művéről (Az egyenesek ösvénye). Ebben a szerző leír egy olyan fejlődési programot, melyet egy jól ismert talmudi mondásra alapozott:
„A Tóratanulás éberséghez vezet, az éberség igyekezethez, az igyekezet tisztasághoz, a tisztaság önmegtartóztatáshoz, az önmegtartóztatás [magasabb szintű] tisztasághoz, a tisztaság jámborsághoz, a jámborság szerénységhez, a szerénység a bűntől való félelemhez, a bűntől való félelem szentséghez, a szentség isteni inspirációhoz, az isteni inspiráció a halottak feltámasztásához.” (Ávodá Zárá 20b)
Bővebben lásd: Hogyan fejlődjünk? – Rabbi Pinchász ben Jáir és a Rámchál létrája
Eszerint a fejlődés első lépése a Tóratanulás. A Meszilát Jesárim ezt éppenséggel annyira nyilvánvalónak veszi, hogy könyvét rögtön a második lépcsőfokkal, az éberséggel kezdi. Feltehetően azért is, mert ez az első olyan dolog, amiben már közvetlenül a lelki fejlődésünkkel foglalkozunk. A Tóratanulásban a háttértudásunkat építjük fel, ez a felkészülés és az inspiráció a fejlődéshez.
Érdekesség, hogy ha megvizsgáljuk a kortárs szerzők legtöbb önsegítő (self-help) könyvét, akkor azt találjuk, hogy a legtöbb nagyrészt követi a Meszilát Jesárim által is első helyekre sorolt tulajdonságok (éberség, igyekezet) szekuláris megfelelőit.
Az éberség fejlesztése azért ennyire alapvető, mert ez valóban „személyre szabott”. Mindenképpen azzal kell kezdenünk, hogy megértsük saját magunkat, helyzetünket, erősségeinket és gyengeségeinket.
Minden fejlődés az önmagunkkal való őszinte szembenézéssel kezdődik.
Ez minden emberre egyaránt igaz, pontosan azért, mert minden ember esetében különböző. Ez az, ami az ember egyéni fejlődésének kijelöli az útját.
Létezik azonban egy egészen más megközelítés is, ami abból indul ki, hogy az emberek elsöprő többségének az életére milyen tulajdonság van a legnagyobb hatással.
Számos bölcs tanító azt mondja, hogy ez nem más, mint a bitáchon, vagyis az Örökkévalóba vetett bizalom.
Ennek a témának a legismertebb elemzését a rabbinikus irodalomban a Chovot Hálevávot [A szívek kötelességei] című klasszikus filozófiai-etikai műben találhatjuk meg (szerzője Rabbi Bachja ibn Pakuda (kb. 1050-1120)). Ennek szerzője 10 kapura tagolja művét, melyek közül messze a legnépszerűbb a Sáár HáBitáchon [A bizalom kapuja].
A bizalom fogalma erősen összefonódik a hit [emuná] fogalmával. Azonban miközben az Örökkévalóba vetett hitet a vallásgyakorlás magától értetődő előfeltételének számítjuk, addig a bizalom a hit „gyümölcse”.
Számos dolog következik a hitből, ami a gyakorlatban változtatja meg az ember életvitelét és életérzését: a nyugalom, a kitartás, szabadság az emberektől való félelemtől, a szétszórtságtól, a stressztől, stb.
A Chovot HáLevávot felsorolja és részletezi ezeket az előnyöket. Ezáltal az ember próbára teheti és fejlesztheti saját hitét és bizalmát.
