Mindenki ismeri Bileám híres történetét, aki a népek prófétájaként azt a megbízatást kapja, hogy megátkozza a zsidókat, de végül az Örökkévaló átfordítja az átkait áldásokra.
Kevésbé ismert azonban az, hogy mindez a meglepő epizód pontosan hogyan is kezdődött?
Alaptalan félelemmel.
„És Bálák, Cipor fia látott mindent, amit Izrael az Emorival tett. És megijedt [vájágár] Moáv a nép miatt nagyon, mert sokan voltak, és megrettent [vájákác] Moáv Izrael fiai miatt.” (Mózes 22:2-3)
Neciv[1] megmagyarázza a fenti mondatban szereplő kettősséget: más volt Bálák problémája az egyszerű néptömegekkel mint a legkiválóbb, legelőkelőbb vezetőkkel[2].
[1]Naftali Cvi Jehuda Berlin (1816-1893), a Háemek Dávár című Tóramagyarázat szerzője, a volozsini jesiva egyik vezetője [ros jesiva].
[2]Utóbbiakat nevezi a Tóra Izraelnek, mivel ez az a név, amit Jákob akkor kapott, amikor az angyallal harcolt, vagyis küzdelmei sikereként érdemelte ki (ld. Mózes 1., 32:29).
Előbbiek azért ijesztőek, mert sokan vannak, és akár háború nélkül, pusztán az átvonulásuk által kárt tehetnek az országában. Nem jellemző ez Izraelre, a nagy emberekre, akik viszont kellemetlen, kisebbrendűségi érzést keltettek a külső szemlélőikben.
Mindezek az érzések vezettek odáig, hogy Bálák úgy döntött, hogy felbéreli Bileámot, hogy átkozza el a zsidókat. A hetiszakasz leírja, hogy nem kevés vesződsége, pénze és energiája ment rá erre a vállalkozására. Annak ellenére, hogy az izraelitáknak egyáltalán nem is állt szándékában megtámadni az országukat, és nem is tették ezt meg Mózes életében!
Fontos tanulság ez mindannyiunk számára: ne hozzunk létre saját magunk számára nem létező problémákat a negatív hozzáállásunkkal.
Bálák, aki Moáb királya volt, szövetségre lépett a midjanitákkal az Izrael elleni harcában. Érdekes azonban megfigyelni, hogy a midjaniták hozzáállása éppen ellenkező volt: az első pillanatban otthagyták az ügyet, amikor nem látták értelmét.
Amikor megérkeznek Bileámhoz, ez áll:
„És eljöttek Moáv vénei és Midján vénei […] Bileámhoz.” (Mózes 4., 22:7)
Miután azonban látták, hogy nem adott nekik egyértelmű választ, a midjaniták eltűntek:
„És felkeltek Moáv vezetői, és elmentek Bálákhoz.” (22:14)
Rási megmagyarázza a változás hátterét:
„Midján vénei ezt mondták: ha velünk jön ez alkalommal, akkor hiteles. Ha viszont halogat, akkor nem lesz belőle haszon. Ezért amikor azt mondta: ’Aludjatok itt ma éjjel’, azt mondták: nincsen benne reményünk. Otthagyták, és útjukra indultak.” (Rási 22:7)
Bálák viselkedésére az egész történet során a kitartása, az állandó újbóli próbálkozásai a jellemzőek. Midján véneinél éppen az ellenkezőjét látjuk. Ők nem számították jelentősnek, talán magát az ügyet sem, és Bileámban sem bizakodtak annyira, amennyire Bálák.
Bálákot a kezdettől fogva a félelem irányította. Ezért elveszítette a racionalitását, és nem volt képes túllépni azon a szituáción, ami számára nem sok jót hozott. Bileám végül egyik áldást a másik után mondta el, és Bálák ezt hagyta.
Ezzel szemben Midjánnál pontosan az ellenkezőjét látjuk. Ezért voltak képesek Midján vénei messzebbre látni a konkrét szituációnál. Azt tanulhatjuk tőlük, hogy
ha csak lehet, kerüljük a leragadást, és még idejében szálljunk ki abból a vállalkozásból, ami nem sok reménnyel kecsegtet.
Báláktól pedig azt tanulhatjuk, hogy a félelem nem jó tanácsadó. A félelem a hit, az Örökkévalóba vetett bizalom ellentéte. Egy negatív gondolkodású ember hajlamos rémeket látni, és úgy érezni, mintha az egész világ összeesküdött volna ellene, akkor is, ha semmilyen veszély nem fenyegeti.
Hasonló érzelmeket találhatjunk Jób történetében. Jóbot a Sátán próbára teszi – első pillantásra minden ok nélkül. Jób maga azonban az önvizsgálata során elárulja, hogy mégiscsak talált magában kivetnivalót:
„Mert félelmet féltem, és eljött hozzám, és amitől rettegtem, az történt velem. Nem pihentem, nem csendesedtem, és nem nyugodtam – és eljött a baj.” (Jób 3:25-26)
Jób elmondja, hogy a bajt ő maga vonzotta be az alaptalan aggodalmaskodásával. Önkritikát gyakorol, mondván, hogy nem bízott az Örökkévalóban eléggé, pedig semmi oka nem volt a gyanakvásra, hiszen minden jól ment az életében.
Mindez a saját életünkben: nagyon fontos, hogy érzékeljük, ha jó dolgok történnek velünk, és tápláljunk magunkban hálát ezek miatt!
Ennek pozitív hatása, hogy megszokjuk: a Teremtő Gondviselése nem az „ellenségünk”, nem akar rosszat nekünk. Ez is segít abban, hogy megszabaduljunk a negatív gondolkodástól, ami önmagában is káros a lélekre.
