Két nehézség, két szorultság között vagyunk ebben az időszakban, mind hagyományos, mind világtörténelmi értelemben.
A Támuz 17-i és Áv 9-i böjt- és gyásznap közötti időszak neve ez: bén hámécárim, vagyis a szorultságok között, Jeremiás siralmainak idézete alapján:
„Minden üldözője elérte a szorultságok között.” (Siralmak 1:3)
Az idei évben azonban ez a kifejezés új értelmet nyer. Az egyik oldalon ott a sok ezer éves történelmi gyász, az önvizsgálat ideje.
A másik oldalon pedig az Izrael országát napjainkban körülvevő ellenségek, akik mind fizikai, mind lelki fenyegetést jelentenek, akik nem állnak mellette a baj idején (tisztelet a kivételnek).
Különleges időszakaink egyik fontos tanulsága az, hogy a jelenünk és jövőnk rendberakásához vissza kell nyúlnunk a gyökerekhez.
Ha az Izrael földjét napjainkban érintő konfliktus gyökereihez nyúlunk vissza, megdöbbentő tényekkel szembesülünk. Semmiféle történelmi-gazdasági logika nem képes ugyanis arra, hogy a mostani szituációt megmagyarázza.
Az arab-muszlim világ hagyományosan a zsidóság egyik legfontosabb szövetségese volt a történelem során. Amikor a középkorban a keresztények tűzzel-vassal üldözték a Tóra követőit, a tiszta muszlim egyistenhit országai jelentették a menedéket és a békességet.
Nem mondhatjuk azt sem, hogy az Izrael földjén élő arabok számára az újkori zsidó bevándorlás bármiféle anyagi hátrányt jelentett volna. Az Európa országaiból elhozott jólétet, civilizációt és munkát jelentő lehetőségeknek az Izraelben élő arabok százezrei élvezték előnyeit, egészen a legutóbbi időkig.
A konfliktus gyökerét jelentő földbirtoklás kérdése is teljességgel megmagyarázhatatlan. Napjainkban sok arab-párti aktivista érvelésében találjuk azt a nem vitatható tényt, hogy
Gázában a népsűrűség a 20-szorosa az izraelinek.
Ritkábban hallunk azonban az érme másik oldaláról: az Izrael területén élő – kizárólag zsidó! – lakosság népsűrűsége is több mint 10-szerese az azt körülvevő arab országokénak. Melyeknek a területe együttvéve Európa egészénél 30%-kal nagyobb, Izrael piciny országának pedig csaknem 600-szorosa!
Akkor mégis mi tartja az Izrael országában élő, de a zsidókat elutasító arabokat az országukban? A magyarországi viszonyokhoz szokott gondolkodásunkkal nehéz lehet egyáltalán belegondolnunk az ő helyzetükbe.
Az ő országukban állandó ellenségeskedés, feszültségek, háború és terrorizmus, míg a határaikon túl elképzelhetetlen messzeségekig egy Európánál lényegesen homogénebb terület, melyet egy közös nyelv és egy közös vallás tart össze.
Persze mondhatjuk, hogy ezen „testvéri” arab országok sem kívánják ezeket a menekülteket befogadni. De miért nem?
Az összehasonlítás kedvéért: Európa most van túl két nagy menekülthullámon. A 2011-es arab tavasz nyomán valamivel több mint 1 millió menekült került Európába. A 2022-es orosz-ukrán háborút követően pedig 4 millió ukrán menekült érkezett Európába.
Tegyük fel az őszinte kérdést: ma Magyarországon el tudunk képzelni olyan jóindulatú, normális embert, akit az ukrán menekültek jelenléte annyira zavar, hogy nem képes elviselni őket? Nem: a legtermészetesebb emberi érzés az, hogy befogadjuk és sajnáljuk azokat, akik nehéz helyzetbe jutottak.
Akkor hogyan létezik az, hogy az Európánál 30%-kal nagyobb területű arab világ nem kész arra, hogy a legfeljebb 7 millió Izrael területén élő arabot befogadja?
Hogyan létezik az, hogy még ennyi évtized után is a valóság és együttműködés megtagadása, a radikalizmus és az erőszak szisztematikus terjesztése a domináns hang?
És ami talán még furcsább, hogy mindez hogyan találhat a látszólag jóval civilizáltabb világ jelentős részein is kedvező visszhangra?
Gyakran halljuk: a közel-keleti konfliktus gyökerei igen mélyre nyúlnak, emiatt feloldhatatlan az ellentét.
Fontos, hogy ezt nem szabad elhinnünk! A zsidó nép izraeli létezése minden logika szerint a világ legtermészetesebb dolga is lehetne.
Mégsem az. A szálakat a Teremtő Gondviselése irányítja, és ha az időt elérkezettnek látja, egyetlen pillanat alatt megfordíthat mindent. Ahogyan eddig is láttunk a világtörténelemben – vagy éppen Izrael történelmében – váratlan és kiszámíthatatlan fordulatokat.
Mindezt azért fontos tudatosítanunk, mert a mostani időszakban a Teremtő pontosan arra hív minket, hogy térjünk meg Őhozzá. Inspiráljanak minket a történelmi veszteségeink, a gyászos időszak, vagy éppen az éppen aktuális, fenyegető veszély.
Fogadjunk meg, amit tudunk, szerezzünk érdemeket, ami életeket menthet ebben az időszakban!
A legtöbb ember azt mondhatja: vajon éppen az én érdemem fogja „megmenteni a világot”? Rámbám azt a meglepő kijelentést teszi, hogy igen: minden embernek úgy kell felfognia, mintha az ő jócselekedetei döntenék el a világ jövőjének a sorsát:
„Az embernek úgy kell tekintenie magát az egész év során, mintha félig érdemes, félig vétkes lenne. Ugyanígy, az egész világ is félig érdemes és félig vétkes.
Ha csak egyetlen vétket is vét, azzal saját magát és az egész világot is elbillentette a vétkes oldalra, és pusztulást okoz.
Csinál egyetlen jócselekedetet, és saját magát és az egész világot is elbillentette az érdemes oldalra, és okozott magának és nekik megsegítést és sikert, ahogyan írva van: ˝Az igaz ember a világ alapja’ (Példabeszédek 10:25) – ez, aki helyesen cselekedett, és eldöntötte a világot az érdem irányába, és megmentette.” (Hilchot Tesuvá 3:4)
Rámbám ezen tanítását legtöbbünknek nehezére eshet megértenünk. Hiszen tudjuk, hogy a valóságban a világ jóval összetettebb, és matematikailag egészen elenyészően kicsi esély van arra, hogy éppen a tökéletes egyensúly helyzetének kellős közepébe kerüljünk bele.
Mindenekelőtt meg kell szabadulnunk attól a tévképzettől, hogy csak az egész világ megmentése az értékes. Ha csak saját magunkat – vagy egyetlen lelket – „megmentünk”, az már olyan, mintha egy egész világot megmentettünk volna (ld. Misna Szanhedrin 4:5).
Addig, amíg a jó cselekedetet nem cselekedjük meg, mintegy „vakok” vagyunk, és nem látjuk azt, hogy hogyan gyűrűzik tovább a jó hatás. Ha látnánk, az csökkentené a szabad akaratunkat[1].
[1]Számos esetben érvelnek a filozófusok azzal, hogy bizonyos dolgokat szükségszerűen nem érthetünk meg vagy láthatunk meg, mert azzal elveszítenénk a szabad akaratunkat, és csak jót tudnánk cselekedni. Ez ebben a formájában túlzás, hiszen a szabad akarat ennél jóval összetettebb. Sokkal több pozitív és negatív hatás ér minket annál, mintsemhogy egy-egy ilyen megértés által a szabad akarat teljes rendszere „összeomoljon”.
Az viszont igaz, hogy ha a világról való megértésünket kibővítjük, azzal csökkentjük a szabad akaratunkat – jó értelemben, a jó cselekedetek irányába elmozdítva.
A változás, a komfortzónánk elhagyása, vagy hagyományos kifejezéssel élve: a tesuvá [megtérés] átformál minket. „A micva micvát vonz” – a látóterünk tágabbá válik, és megszabadulunk a megszokásaink láthatatlan bilincseitől. Ezzel pedig nemcsak magunkra, hanem a közvetlen környezetünkre is jó hatást gyakorlunk.
„Amikor beköszönt az Áv hónap, csökkentjük az örömöt. […] Ráv Pápá mondta: ezért ha Izrael fiának peres ügye van más vallásúval, akkor halogassa el, mert ’rossz a csillagzata’.” (Táánit 29a-b, ld. még Sulchán Áruch OC 551:1)
Ennek a törvénynek a mélyebb jelentése az, hogy a Teremtő az emberi-lelki egyensúlyunk fenntartásához különleges időszakokat rendelt. Nem pereskedünk, nem támadunk, nem a saját igazunkat hangsúlyozzuk, hanem inkább magunkba fordulunk és önkritikát igyekszünk gyakorolni.
Megerősítjük a Teremtőbe vetett hitünket, hogy Ő irányítja a világot, és ha mi is felkészültünk, akkor Ő már most azonnal készen áll arra, hogy megsegítsen minket:
„Már ma, ha hallgattok szavára.” (Zsoltárok 95:7, Szanhedrin 98a alapján)
Halljunk csak jó híreket, legyen ez – vagy a tavalyi – az utolsó gyászos Tisá BeÁv!
