A vallásos zsidó ember hétköznapjának egyik legfontosabb pillanata, amikor elmondja a Smá Jiszráélt, minden reggel és este, ahogyan a Tórában áll:
„Ezekről beszélj, amikor otthonodban ülsz, és amikor jársz az úton, amikor lefekszel, és amikor felkelsz.” (Mózes 5., 6:7)
A Smá mondása nemcsak a mindenki által ismert mondatból áll („Halld, Izrael, az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy” (6:4)), hanem még három további szakaszból is.
Ezek közül az első szakasz az, ami közvetlenül a fenti mondat után áll (6:5-9). A második szakasz az elsőnek a „párja”, tematikájában azzal erősen átfed, valamint a tórai szövegben is kis kihagyás után követi az első szakaszt[1] (11:13-20). Az elsőt két hete, a másodikat egy hete olvastuk fel a tórai hetiszakaszból.
[1]A harmadik szakasz a „kakukktojás”, mind elhelyezkedésében, mind témájában. Ez ugyanis, szemben az első kettővel, Mózes 4. könyvében szerepel (15:37-41), témái pedig egyedülállóak, a másik két szakaszban nincsenek megemlítve.
Számos közös téma jelzi, hogy ez a két rész összetartozik (annak ellenére, hogy különböző helyeken szerepelnek). Például az Örökkévaló szeretete, szolgálata teljes szívvel és lélekkel, az ehhez kapcsolódó fizikai szimbólumok (tefilin és mezuzá), valamint a Tóra tanulmányozása és továbbadása gyermekeinknek.
Jelentős eltérés azonban a második részben szereplő jutalom és büntetés témája. Mózes 5. könyvében igen gyakran visszatérő téma, hogy milyen jutalom jár a Tóra törvényeinek betartásáért és milyen büntetés a megszegés miatt.
Rási további fontos különbségre világít rá a két szakasz között. Az első szakaszban a szeretet parancsa egyes számban áll („szeresd”), míg a másodikban többes számban („szeressétek”).
Vagyis: míg az első szakasz az egyénhez szól, addig a második a közösséghez.
További figyelemreméltó eltérés, hogy a szolgálat fogalma – amit Rási az ima kötelezettségének feleltet meg – csak a második változatban szerepel, közvetlenül a fentebb említett szeretet parancsa mellett.
Rámbán magyarázata összekapcsolja ezt a két fent említett különbséget: jutalom és büntetés témáját, valamint az egyén és közösség közötti különbséget.
Csodákat és csodálatos gondviselést csak a közösség kaphat. Az egyén viszont kizárólag akkor, ha különlegesen kiemelkedő – akár pozitív, akár negatív irányba.
A jutalom és büntetés, a közvetlen, azonnali gondviselés, amiről a Smá második szakasza ír, nem képzelhető el úgy, hogy amikor betartunk valamit, azonnali jutalmat kapunk érte[2], vagy ha megszegünk egy törvényt, lesújt ránk a csapás.
[2]Ha így lenne, akkor az azért is furcsa lenne, mert a Talmud azt mondja, hogy „a micváknak nincsen jutalma ezen a világon” (Kidusin 39b). Rámbám úgy hangolja össze ezt a látszólagos ellentmondást, hogy megmagyarázza, hogy minden jutalom, amiről a Tóra ír, valójában nem a micváért járó jutalom, hanem az azoknak a betartását segítő körülmény (Tesuvá 9:1).
Ahogyan a Talmud mondja: „aki megtisztulni jön, annak segítenek” (Jomá 38b), vagyis ha az ember micvákat szeretne tartani, akkor a Teremtő könnyebbé teszi az életét, és eltávolítja az útjából az akadályozó, nehezítő tényezőket.
Viszont egy csónakban evezünk: mindannyiunk közös érdeke, hogy népként a Tóra útján haladjunk. Ha nem ezt tesszük, akkor bőven akadnak „önként jelentkezők” más népekben, akik készek arra, hogy ártsanak nekünk.
A mai világban sok ember számára talán ez a legnehezebb koncepció, amire a Tóra tanít minket. Nehezen viseljük a feddést és a szigorúságot. Még bonyolultabb a helyzet, ha antiszemitizmusról van szó. Ugyanis sokkal szívesebben hibáztatjuk az ellenünk fordulókat, mint saját magunkat.
Ami egyrészt érthető, mert igaz az, hogy az antiszemita érzelmek az ember létező legrosszabb, leginkább visszataszító oldalát mutatják meg. Másrészt viszont két súlyos dilemmát is létrehozunk ezzel a gondolattal: egyrészt az isteni gondviselést kérdőjelezzük meg, másrészt az emberi viselkedést tesszük megmagyarázhatatlanul irracionálissá és gonosszá.
A Tóra büntetés-jutalom koncepciójának elfogadása által mindkét kérdésre kapunk választ: az ember valóban képes a gonoszra.
Ha szellemileg lecsúszik, érzelmileg gyengévé válik, akkor a büntetés eszközévé válik a Gondviselés szemében, és amikor eljön a maga ideje, ő is megkapja méltó büntetését mindazért, amivé saját magát formálta.
A büntetés-jutalom fogalmának megkérdőjelezői azt is gyakran felvetik, hogy miért van az, hogy láthatunk rossz embereket, akiknek jól megy a sora és jó embereket, akiknek rossz? A Smá két szakaszának összehasonlítása erre is ad egy lehetséges választ: az azonnali megítélés elsősorban nem az egyénre, hanem a közösségre vonatkozik.
További fontos tanulsága ennek a résznek az, amit az egyéni és közösségi ima viszonyáról tanít. Ugyanis az ima témája is éppen a második, közösségre vonatkozó Smá-szakaszban szerepel, közvetlenül a többes számú megfogalmazások mellett.
Bölcseink azt tanítják, hogy „a Teremtő nem veti meg a közösség imáját” (ld. Sulchán Áruch OC 90:9, Beráchot 8a, Jób 36:5 alapján).
Ha másokkal együtt mondjuk az imát, akkor az isteni gondviselés is közvetlenebb formában jelenik meg.
Amit közösségben kérünk, az nagyobb eséllyel valósul meg. Éppen ezért az a helyes, ha mi is mindent megteszünk, hogy imáink meghallgattassanak. A nemrégiben élt Mose Feinstein rabbi szerint a közösségi ima kötelezettsége is innen ered.
Ez egy igencsak elgondolkodtató megközelítés: vajon tényleg azért kell jönnünk közösségbe, hogy ezzel a sikert garantáljuk? Hogyan lehet a sikerből kötelezettség? Miért nem mondhatja azt az egyén, hogy ő nem ragaszkodik a sikerhez, hanem az Örökkévalóra bízza, hogy meghallgatja-e az imáját?
Egy technikai válasz lehet erre a bráchá levátálá [hiába mondott áldás] fogalma. Tilos a Teremtő nevét hiába a szánkra vennünk. Ha az imát csak el akarjuk mondani, de a teljesítéséhez már nem ragaszkodunk, az kérdésessé teheti azt, hogy akkor egyáltalán miért akartuk elmondani? Pusztán azért, hogy társadalmi kötelezettségeinknek eleget tegyünk?
Egy mélyebb válasz kapható a kidus Hásém [Teremtő Nevének megszentelése] fogalmából. Amikor csak lehetőségünk nyílik rá, kötelességünk az Örökkévaló nagyságát demonstrálnunk, mind saját magunk[3], mind a külvilág szemében.
[3]A Talmud Szotá 36b oldalán azt tanítja, hogy József titokban is megszentelte a Teremtő Nevét.
Mi lehet erre jobb alkalom, mint a közösségi ima? Ha egyénként imádkozunk valamiért, és az imánk nem hallgattatik meg, akkor azzal a saját hitünk erejét is csökkentjük.
Ha viszont közösségben imádkozunk, és az ima meghallgattatik, akkor azzal mások előtt is megerősítjük azt, hogy a világot az Örökkévaló irányítja, aki meghallgatja imáinkat.
